Néhány napja kaptam egy üzenetet, amiben egyik olvasóm arról ír, hogy nem tud mindig pozitívan gondolkodni, és azt kérdezi, ez természetes-e. Megírtam neki, hogy teljesen nyugodt lehet, hiszen nem pozitív gondolkodásra programozott robotok vagyunk, hanem érző emberek; nem olyan nagy baj, ha néha kicsit lógatjuk az orrunkat, hiszen a fény is csak az árnyékhoz képest értelmezhető. Többször tapasztaltam már, hogy sokan félreértik a pozitív irányultság fogalmát, azt hiszik, az problémáik letagadását, a valóság meghamisítását jelenti, és átesve a ló túlsó oldalára elvesztik hitelességüket. Ezért ebben a cikkben arról írok, hogy miként egyeztethető össze a pozitív beállítódás a helyzet reális értékelésével, különösképpen a gyermeknevelés területére vetítve a témát.
Aki figyelemmel követi az írásaimat, illetve más hasonló jellegű irodalmat olvas, pontosan tudja, hogy szavaink, gondolataink és érzelmeink éppen olyan erős hatást gyakorolnak a környezetünkre, mint a tetteink, csak többnyire tudattalan módon. Sokszor írtam már arról, hogy a szülők olyan lelki programokat alakíthatnak ki gyermekeikben, melyek egész életüket meghatározhatják. Amit gyakran hallunk, látunk, tapasztalunk, az beépül a személyiségünkbe, énképünk és világnézetünk részévé válik. Ki lehet ezeket oltani ugyan, de ahhoz általában pszichológus segítségére van szükség. Úgy látom, hogy sok szülő, aki számára fontos az önfejlesztés és ismeri ezeket a lelki törvényszerűségeket, túlságosan is figyel arra, hogy lehetőleg semmiféle negatív hatást ne gyakoroljon a gyermekére. Éppen ezért a nevelésben is gyakran megjelenik az első bekezdésben leírtak szerinti görcsös igyekezet, hogy kizárólag pozitív megnyilvánulásokat engedjünk meg magunknak. A probléma azonban itt is a hitelesség- és realitásvesztés. Ha egy szülő olyankor is dicséri és biztatja gyermekét, amikor az rosszat tesz, vagy nem jól teljesít, akkor nem pozitív lelki programokat, hanem téves értékrendet és hamis énképet alakít ki benne. Nagyon fontos felmérnünk, hogy egy adott szituációban mivel segítjük jobban a gyermek fejlődését – azzal, ha kritikátlanul dicsérjük, vagy azzal, ha őszinték vagyunk vele szemben. A megalapozatlan és önkényeskedő szülői vagy nevelői feddéssel sokat árthatunk a gyermeknek, de a tényszerű és őszinte viszonyulással még akkor sem, ha a hibáira mutatunk rá.
A hiteles nevelés kapcsán fontosnak tartok megemlíteni még egy dolgot. Mivel a szülő egész lényével hat gyermekére, nincs értelme annak, hogy a valóságosnál szebb képet igyekezzen festeni a lelkiállapotáról vagy a család érzelmi dinamikájáról. A gyermek kifinomult érzékkel fogja fel a tudattalan rezgéseket is, így pontosan érzi, hogy mi játszódik le a szülőkben, ha megérteni nem is tudja azt. Ha a szülő a valóságot meghamisítva, pozitívabb módon igyekszik láttatni vele az adott helyzetet, akkor azzal csak zavart kelt csemetéjében, hiszen két egymásnak ellentmondó információt kellene összeegyeztetnie. Semmi értelme, hogy rossz hangulat esetén megjátsszuk a vidám szülőt, sokkal jobb, ha őszintén elmondjuk gyermekünknek, hogy ma kicsit rosszul érezzük magunkat, de ez majd elmúlik, és egyébként sem miatta van. Így nevelhetünk hitelesen, és alakíthatunk ki a gyermekben őszinteségre épülő reális és pozitív világképet.
Pszichológusi praxisomban gyakran végzek klienseimmel olyan gyakorlatokat, amelyek a negatív gondolat pozitívvá formálását célozzák meg. Ilyenkor kicsit más szemszögből nézünk rá a gondolatra, és olyan megerősítést társítunk hozzá, amely a következő három kritériumnak megfelel: pozitív, megnyugtató és reális. Az utolsó szempont legalább olyan fontos, mint a másik kettő, hiszen a gondolataink megváltoztatása csak akkor sikerülhet, ha hinni tudunk a megerősítéseinkben. A valódi pozitív gondolkodás és viszonyulás hitelességet és őszinteséget feltételez mind az egyéni életvezetésben, mind pedig a gyermeknevelésben.