“Az okos ember alkalmazkodik a világhoz, a buta makacsul a világot próbálja magához hajlítani.” (George Bernard Shaw)
Gyermekmeséink gyakori témája a jó és a rossz küzdelme. A karakterek jellemvonásaik tekintetében jól elkülönülnek egymástól, vagy az egyik, vagy a másik oldalon állnak, de soha sem középen. A jó megküzd a rosszal és végül győzedelmeskedik.
A felnőtt ember megmosolyogja ezeket a történeteket, és nem veszi észre, hogy gondolkodásmódjában, az események önmaga számára történő leképezésében sokszor alig van több realitás, mint a mesékben. Józan eszünkkel felfogjuk, hogy a világ nem fekete-fehér, de amikor érzelmileg megérint bennünket egy szituáció, nehéz elfogulatlannak maradni. „Miattad van”, „te vagy a hibás” – ilyeneket szoktunk mondani, amivel tulajdonképpen egy mesébe illő helyzetet vázolunk fel, melyben mi vagyunk a jók, a másik meg a rossz. „Persze tudom, hogy bennem is van hiba” – mondja a racionális felnőtt elménk, de az ego gyorsan hozzá is teszi, hogy „igen, de ő akkor is…”, és a játszma folytatódik. Bizony, minél fejlettebb az ön- és emberismeretünk, annál tisztábban látjuk, hogy a felnőttek racionálisabbak és tapasztaltabbak ugyan a gyerekeknél, de csak ritkán tudatosabbak náluk.
A fent leírt emberi gyengeség nem butaságból fakad. Az ego működési elve, hogy minőségi kategóriákba rendezi a világ dolgait és környezetünk szereplőit. És ebben az osztályozásban ő maga csakis a „jó” oldalra kerülhet, hiszen már a kategorizálás szempontjainak meghatározása is a saját értékrendje alapján történik. A magunk egyéni valóságából kiindulva alkotunk véleményt a világ egészéről, így a kirajzolódó kép is csak olyan lehet, mint az egyéni valóságunk. Önmaga kivetítése miatt az ember képtelen teljesen elfogulatlanul és tárgyilagosan ítélni, de azért érdemes törekedni az objektív látásmódra.
Az ego roppant furfangos. Bármilyen helyzetbe kerüljön is, mindig meg tudja magyarázni magának, hogy a jó és az igaz miért az ő oldalán áll. Mindent megtesz fő célja, a személyes felelősség hárítása érdekében. Minden erejét és tudását latba vetve igyekszik elkerülni az azzal való szembesülést, hogy a problémáit nem a külső körülmények és más emberek okozzák, hanem ő maga, hogy nem elszenvedője a világ eseményeinek, hanem egyik teremtője.
Gyakran kritizáljuk a világot. Sok-sok érvünk lehet: az ember elszemélytelenedett, kiirtja környezetét, másokon átgázolva csak a saját érdekeiért küzd, pénzsóvár szörnyeteggé vált… Mintegy kívülállóként állapítjuk meg és bíráljuk mindezt – nekünk semmi közünk nincs hozzá, viszont kénytelenek vagyunk ilyen tönkretett világban élni. A hétköznapi kisembernek valóban nincs beleszólása az olyan globális jelenségekbe, mint a politika vagy a világgazdaság, de vegyük észre, hogy ez az önmagunkat felmentő és másokat hibáztató hozzáállás a közvetlen környezetünkkel való viszonyunkat is jellemezheti. Amikor például arra panaszkodunk, hogy a munkahelyünkön a kollégáink mindenkin átgázolva a pozícióért könyökölnek, bezzeg mi jók vagyunk és tisztességesen dolgozunk, akkor tulajdonképpen a fent leírt gondolkodásmód érvényesül. Még az is lehetséges, hogy igazunk van és a munkatársaink valóban ilyenek, csakhogy nekünk nem velük van dolgunk, hanem önmagunkkal. A személyes felelősségvállalás azt jelenti, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért és hogyan kerültünk ilyen emberek közé, miért bosszantó számunkra ennyire az adott szituáció, milyen gyengeségünkre vagy megoldatlan lelki konfliktusunkra kapcsolódott rá, hogy ennyire felzaklat bennünket. Lehetséges, hogy mélyen legbelül mi is vágyunk arra a pozícióra, csak nincs elég önbizalmunk, hogy megmérkőzzünk érte? A negatív külső történések a legtöbb esetben tükröt tartanak elénk, és ha az önismeretünk fejlődésének szolgálatába állítjuk őket, akkor még profitálhatunk is belőlük.
Harmincéves koromig úgy gondoltam, ember embernek farkasa, a világ kegyetlen, terhesnek éreztem és sajnáltam magam. Most már tudom, hogy mindez azért volt, mert a saját fel nem ismert lelki konfliktusaimat kivetítettem rá. Nem jó voltam, hanem ego által vezérelt. Mostanra megbékéltem a világgal. Tisztában vagyok vele, hogy sok rossz van benne, de ez már ritkán zaklat fel. Amikor pedig mégis, akkor nem bírálni kezdem, hanem igyekszem felismerni magamban azt a gyengeséget vagy jellemhibát, amit a számomra bosszantó szituáció visszatükröz nekem. Létünk leckék sorozata, és minél fejlettebb az önismeretünk, annál inkább megértjük, hogy az életnek nem szerencsétlen elszenvedői, hanem boldog teremtői vagyunk.
A világ önmagában se nem jó, se nem rossz. A legnagyobb spirituális mesterek, mint például a dalai láma vagy Eckhart Tolle sohasem mondanak véleményt róla. Nem véletlenül, hiszen a minőség nem a megfigyelt dologban, hanem a megfigyelő szemében van. A jó és a rossz egyaránt belőlünk ered, de kivetítésük révén sokszor külső hatások formájában éljük meg őket.