Hétvégén kihasználtam a kellemes őszi időt arra, hogy tegyek egy sétát a Gellért-hegyen. Útközben kicsit megpihentem az egyik padon, amikor odalépett hozzám két fiatal, és megkérdezték, feltehetnek-e néhány kérdést. Keresztény gyülekezet tagjaiként mutatkoztak be, és egy kérdőívet szerettek volna kitöltetni velem. Tulajdonképpen semmi akadálya, válaszoltam, hiszen ráérek és tisztelem a krisztusi erényeket, örömmel hozzájárulok az adatgyűjtéshez.
Kezdetét vette a beszélgetés. Hamar kiderült, hogy a lényegi pontok tekintetében nagyon hasonló a világnézetünk, a felszíni jegyeket illetően pedig egészen más. A fiatalok szemmel láthatólag nem tudtak mit kezdeni ezzel az ellentmondással. Nézetünkben a fő eltérés abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy Isten vajon személy-e. Ők azt vallották, hogy perszonális, én pedig azt, hogy transzperszonális. Ők a Bibliára hivatkozva azt állították, hogy az Úr a maga képmására teremtette az embert, én amellett érveltem, hogy az ember alakított ki a saját mintájára egy büntető-jutalmazó istenképet – például feltételezi, hogy a Teremtőnek, az „Úrnak” neme van, és patriarchális berendezkedésünknek megfelelően kizárólag férfi lehet. A két fiatal az egyetlen földi élet tanát képviselte, jómagam a többszöri testetöltését. Ez az eszmecsere egyébként jó légkörben, egymás szemléletét elfogadva és tiszteletben tartva zajlott, pontosan úgy, ahogyan mindenféle nézetütköztetésnek történnie kellene.
Beszélgetésünket megfűszerezte egy tanulságos közjáték. Egy turista lépett oda hozzánk azzal a kérdéssel, hogy melyik út vezet fel a hegycsúcsra. Két kis ösvény ágazott el azon a ponton, az egyik jobb, a másik bal irányba haladt. A fiatalok elmagyarázták neki, hogy tulajdonképpen bármelyiket választhatja, végül ugyanoda jut majd, mindkettő felvezet a csúcsra, a Citadellához. Mielőtt elváltunk volna egymástól, felhívtam a figyelmüket arra, hogy az idegennek adott útbaigazítást ők maguk is fontolóra vehetnék a világszemlélet és az istenkép vonatkozásában.
Az ember ősidők óta keresi a választ az élet okára és céljára irányuló nagy kérdésekre, mert a lelke mélyén érzi, hogy a Valóság sokkal több annál, mint amit érzékszerveivel fel tud fogni belőle. Mivel azonban elsősorban elmével közelít az őt körülvevő világhoz, olyan mentális rendszereket hoz létre, melyek értelmezési keretet nyújthatnak a transzcendentális szférák megismeréséhez. Így alakulnak ki a vallások. Az ember szükségét érzi annak, hogy megérthetővé és kézzelfoghatóvá tegye azt, ami számára érthetetlen és megfoghatatlan. Ezáltal viszont óhatatlanul merev keretek közé szorítja a folyton áramlásban levő, változó Valóságot. Ennek tudható be, hogy azok a hívők, akik erősen elköteleződnek valamely vallás dogmái mellett, általában nehezebben fogadják be az új nézeteket és rugalmatlanabbul reagálnak a megváltozott életkörülményekre. Ebből fakad az a közismert jelenség is, hogy a vallások inkább falakat, mintsem hidakat emelnek a különböző népek közé, inkább távolítják, mintsem közelítenék egymáshoz a másként gondolkodókat.
Megítélésem szerint az ember lelki fejlettségének fokmérője és mutatója nem az, hogy melyik vallást követi, hanem az, hogy 1. alapvetően harmóniában él-e önmagával és a világgal, 2. milyen mértékben képes az elfogadás-elengedés, illetve az alázat és önátadás spirituális értékeit megvalósítani az életében. A valódi, mélyen megélt hit nehezen egyeztethető össze a félelemmel és a szorongással. Aki fél a betegségektől, a veszteségektől, a haláltól, annak a meggyőződése még nagyon is elme által vezérelt, azaz sokkal inkább egy interiorizált istenkép (vallás), mintsem a belülről fakadó személyes bizonyosság (hit) mozgatja.
Minden ember keresi a maga útját, mindannyian fel szeretnénk jutni arra a bizonyos Csúcsra. Sokan valamely vallás felől közelítik meg, melyben aztán benne is maradnak, vagy idővel túllépnek rajta. Voltaképpen egyik sem jó vagy rossz, hiszen mindig az történik, ami a fejlődés adott pontján szükségszerű, és minden egyes döntésünk és tettünk egy aprócska lépés az Úton. Az említett turista, térképpel a kezében, az útját kereső Ember archetípusa lehetne, aki a megfelelő időben és helyen megkapja a keresett választ: bármelyik felfelé tartó ösvényt választhatod, mert mind ugyanoda vezet.