Előző bejegyzésemben leírtam néhány olyan tippet, melyekkel pozitív irányba programozhatjuk a tudattalanunkat. Azt javasoltam, hogy amennyire lehetséges, igyekezzünk derűs, optimista emberek társaságát keresni, és ne az örökösen panaszkodókkal, elégedetlenekkel vállaljunk közösséget. Ehhez viszont az is szükséges, hogy mi magunk se a sopánkodók táborát erősítsük, hiszen az ember minden esetben hozzá hasonló társakat vonz be az életébe. Ne olyan emberek barátságára vágyjunk, akik a negatív programozásban lehetnek társaink!
De mi a baj a panaszkodással? Miért gondolom azt, hogy az ember életét károsan befolyásolja az, ha akár a környezetében élők, akár ő maga felveszi és fenntartja ezt a rossz szokást? Mindezt megpróbálom most úgy bemutatni, hogy mondandómat a panaszkodás funkciói és veszélyei köré szervezem. Nagyon fontos lenne, hogy megértsük ezeket a lelki törvényszerűségeket, mert azt tapasztalom, hogy hihetetlenül sok ember él önsorsrontó életet, melynek egyik kiemelt eleme a panaszkodás rossz szokása. Szorongó és depressziós emberek különösen veszélyeztetettek ilyen szempontból.
Nézzük tehát meg, hogy milyen funkciói vannak ennek a negatív beidegződésnek, hogy jobban megértsük, miért tartjuk fenn, miért olyan nehéz megszabadulnunk tőle. Ha valamit megértünk, tudatosan feldolgozunk, akkor már kontrollt gyakorolhatunk felette, és így könnyebben meg is küzdhetünk vele. A veszélyeinek a megismerésével pedig még könnyebben kiszállhatunk az ördögi körből.
Funkció 1.: Segítségkérés, lelki terheink csökkentése A legtöbb ember azért panaszkodik, hogy ezzel letehesse lelki terheit és együttérzést váltson ki környezetéből. A problémák kibeszélésének természetes igénye vezérli. Minden embernek szüksége van arra, hogy időnként kiöntse a lelkét. Erre szolgál egy jó barát vagy az empatikus pszichológus. A panaszkodás azonban leginkább az olyan emberek segélykiáltása, akik környezetében nincs olyan személy, akikkel nyugodtan, őszintén beszélhetnének a gondjaikról, ezért válogatás nélkül keresik azt a bizalmast, aki meghallgatja és sajnálja őket, aki együtt érez velük. Ezáltal az ilyen személyek sok embert megtalálnak a problémáikkal, és mivel szinte sohasem élhetik meg azt, hogy valakivel úgy igazán őszintén megbeszélhessék nehézségeiket, kielégítetlen marad és így állandósul ez az igényük. Így válnak lassan örökösen panaszkodóvá. Veszélye: Minél inkább elmélyíti a személy ezt a szokását, annál nagyobb ellenállást fog kiváltani a környezetében élőkből, hiszen senki sem szereti magára vállalni a “lelki szemetesláda” szerepét. Tehát próbálkozása kudarcot vall, mert éppen ellentétes hatást ér el, mint amit szeretett volna. Ahelyett, hogy meghallgatnák, egyre nagyobb távolságot tartanak tőle. Ez aztán tovább rontja a helyzetet, egyre magányosabbnak és elhagyatottabbnak fogja érezni magát, és panaszainak száma csak növekszik… Véget nem érő ördögi kör alakul ki.
Funkció 2.: Közösségépítés Az ember társas lény, aki igényli az összetartozás érzését hozzá hasonló gondolkodású emberekkel. A közösségek mindig hasonlóságra, közös érdeklődésre és érdekekre épülnek, és ez független attól, hogy középpontjában pozitív vagy negatív tartalmak állnak-e. Ennek megfelelően kialakulhat a “panaszosok klubja” – gondoljunk csak arra, amikor a falusi idős nénikét és bácsikák kiülnek a kispadra, és naponta megbeszélik, hogy milyen nehéz az élet, milyen kilátástalan a helyzet, mennyi probléma sújtja az embert: betegség, nehéz gazdasági helyzet, politika, pénztelenség… Mindez persze nemcsak a falusi és idős embereket jellemzi, sok csoportosulásban ezek a jól bejáratott, rendszeresen napirendre kerülő témák manapság. Ezek az eszmefuttatások megteremtik az “együtt szenvedés” közösségi érzését, és ezáltal a magányérzet ellen hatnak. Vagyis eltűnik az a probléma, amely az első funkció esetében a fő gondot jelenti. Veszélye: Itt azáltal alakul ki az ördögi kör, hogy az ember panaszait, negatív kijelentéseit és beállítódását folyamatosan megerősítik a többiek. Akkor értenek vele egyet, ha a rossz dolgokról beszél. Ha esetleg valaki megpróbálna optimistább képet festeni a világról, azonnal kilógna a sorból, megsértené a ki nem mondott (sőt, általában nem is tudatos) közösségi normákat és a csoport kivetné magából. Ezáltal tartja benne az embert saját társas igénye a negatív, panaszos lelkiállapotban, amellyel azonban csak azt éri el, hogy magánéletében sem képes továbblépni. A közösség pedig nem segít megoldani a problémáit, de ferde szemmel néz rá, ha netán élete minőségének javítását fontolgatva megkérdőjelezi a társaság negatív normáit.
Funkció 3.: Felelősség hárítása Ez az önigazolás területe. Itt nem másoknak szólnak a panaszaink, hanem önmagunknak igyekszünk megmagyarázni, hogy miért nem vagyunk sikeresebbek, miért nem vagyunk vidámak és elégedettek, miért élünk sanyarú életet. Kifogásokat keresünk és önmagunkat nyugtatgatjuk. Ez azért lehetséges, mert a kimondott panaszainkat mi magunk is meghalljuk, és ezzel visszacsatolásban részesülünk, miszerint olyan körülmények között, amelyben élünk, nem is lehetünk képesek többre. Okoljuk a kormányt, szidjuk a főnököt, hibáztatjuk a szüleinket… Hosszasan lehetne sorolni, hogy miként képes az ember önmagán kívülre helyezni a kontrollt, és ezáltal hárítani saját felelősségét. Veszélye: Mivel ez egyfajta önvédelmi mechanizmus, kőkeményen ellenáll mindenféle megváltoztatási kísérletnek. Ebből a kényelmes állapotból kiszállni nagyon nehéz és kellemetlen, mert azt kívánná meg, hogy elhagyjuk a komfort zónánkat és erőfeszítéseket tegyünk. Ehelyett a legtöbb ember tovább sorolja magának a kifogásokat, és ezzel egyre jobban meggyőzi önmagát arról, hogy az ő körülményei közepette nem lehetséges boldog, elégedett és sikeres életet élni. Márpedig amiben hiszünk, az a mi szubjektív valóságunk! Legyünk tehát résen, hogy mivel győzzük meg önmagunkat! Arra vagy képes, amiről elhiszed, hogy képes vagy rá.
Mint látható, a panaszkodásnak komoly lelki önvédelmi funkciói vannak, és éppen ezek miatt nagyok a veszélyei is. A panaszkodó emberek többsége hihetetlenül makacsul kitart önsorsrontó beállítódása mellett, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz, ha valaki megpróbálja kizökkenteni ebből a negatív körforgásból. A tipikus válasz ilyen esetben az, hogy “könnyen beszél ő, nem tudom, mit szólna, ha olyan nehéz sorsa lenne, mint nekem”. Nos, tény, hogy egyes embereknek több, másoknak kevesebb nehézséggel kell szembenézniük az életben, de az is biztos, hogy panaszkodással még soha senki sem változtatta meg életét pozitív irányba.