A képen a kutyámat láthatod. Már öt éves, de még mindig kölyökkutya módjára tud játszani, futkározni, ugrándozni. Úgy tűnik, kimeríthetetlen az energiája. Sokszor arra gondolok, milyen jó lenne egy kis életörömöt kölcsönözni tőle, hiszen neki szemmel láthatóan rengeteg van belőle.
Ha van kutyád, és szereted, gondját viseled, akkor valószínűleg hasonlóan viselkedik ő is. Az állatok tudnak valamit, amit mi, emberek nem. Azaz mi is annak tudásával jövünk a világra, csak aztán elfelejtjük, elveszítjük útközben. A lehető legnagyobb természetességgel tudnak belesimulni a létbe és megélni a jelen pillanatot. Egy kutya nem gondolkodik a múlt sérelmein, elhibázott lépésein, nem aggodalmaskodik a jövő miatt, egyszerűen az “itt és most”-ban él. A kisgyerekek is tudják ezt. Nem véletlenül olyan energikusak, fáradhatatlanok, hogy szüleik, nevelőik képtelenek tartani velük a lépést.
Bizony, a felnőttekre jellemző magas fokú tudatosság, amelyre annyira büszkék vagyunk, rengeteg energiát elvon tőlünk. Lefokozott életerő esetén pedig nehezebbé válik a jó közérzet elérése is. Ha tehát lelkiállapotunkon szeretnénk javítani, akkor elsősorban energiaszintünket kell megemelnünk.
Ezt több módon elérhetjük, számos technika, módszer létezik erre, a jó minőségű vitaminok fogyasztásától kezdve a pozitív gondolkodás gyakorlásáig. A leghatékonyabb azonban az, ha nem forgácsoljuk szét lelkierőnket. Ha gondolatban nem mindig a múltban és a jövőben élünk, hanem megtanuljuk élvezni a jelen pillanatot. A kutyám és a kicsiny embergyerek ezt tudja, nekünk, felnőtteknek viszont újra meg kell tanulnunk.
Ez egyrészt az élmények megélése végett fontos. Ha ezt nem tesszük meg, elmúlnak felettünk az évek, és a végére csak egy nagy, tátongó űr marad bennünk. Kihagyott lehetőségek, meg nem élt örömök, elszalasztott esélyek végtelen sora… Van értelme így leélni egy életet? Másrészt azért is nagyon fontos a jelenre figyelni, mert így rengeteg felesleges szorongástól óvhatjuk meg magunkat. Félelmeink túlnyomó többsége ugyanis afféle előrevetített szorongásból táplálkozik. Hajlamosak vagyunk a jövőt kémlelni, előre félni a lehetséges problémáktól, bonyodalmaktól, katasztrófáktól. Aztán ezek többnyire nem következnek be. Szorongunk tehát valami miatt, ami a valóságban nem létezett és nem is fog – hacsak az önbeteljesítő jóslat törvénye alapján éppen szorongásainkkal életre nem hívjuk. A múlt fájó történései ugyanúgy nem léteznek már, mint a jövő esetleges sorscsapásai. De szubjektív valóságunkban éltethetjük őket akár életünk végéig, ha figyelmünket folyton rajtuk tartjuk.
A kutyám nem ismeri ezeket a lelki útvesztőket. Meglátja, hogy a gazdi belép a kapun és felvidul. Megpillant egy macskát és fellobban benne a vadászösztön. Megkapja a vacsoráját és otthagy minden mást, szalad az etetőtálkájához. Ezekben az esetekben nem létezik számára más, csak a gazdi, a macska, a vacsora. Megéli azt, ami az adott pillanatban vele és körülötte történik. Így aztán, bár már nagymama korban van, még mindig egy kölyökkutya életenergiájának tüze lobog benne.
Mi tudatos, (túl)szocializált emberek persze nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy játékos kutyus felelőtlen könnyedségével éljünk. Nekünk gondolni kell a holnapra is, terv szerint kell vezetnünk életünket. De talán valamit azért mégiscsak tanulhatnánk az állatoktól. Ha mást nem, legalább azt, hogy rosszindulat, ítélkezés és egymás öncélú elgáncsolása nélkül is lehet élni.