A fájdalomtest, avagy a „boldogtalanság-függőség” – 1. rész

Vannak olyan témák, melyekről fontos írnom, mert nemcsak a pszichés zavarok kezelésében van kiemelt jelentőségük, hanem a mindennapi életünkben is. Ilyen az a téma is, amelyet ebben és a következő bejegyzésben dolgozok fel.

Pszichológusként gyakran találkozom olyan helyzettel, amikor a kliens szemlátomást nem akar változni. Mintha ragaszkodna a problémáihoz, a szenvedéséhez. Mindezt nem tudatosan teszi, hiszen szándékosan senki sem akar magának rosszat. Mégis úgy tűnik, mintha afféle „boldogtalanság-függőségben” szenvedne, és ebből nem tudna, vagy nem akarna kigyógyulni. Az ilyen ember érvelése tipikusan az „igen, de…” kifogásra épül. Amikor igyekszem megnyugtatni, amikor próbálok rávilágítani, hogy a helyzete nem annyira aggasztó, mint amilyennek gondolja, akkor ezt folyamatosan azzal hárítja el, hogy újabbnál újabb érveket sorakoztat fel, melyek a helyzete súlyossága mellett szólnak. Mintha meg sem akarná hallani, hogy nem olyan nagyon reménytelen a szituáció. Olyanok is vannak, akik jobban rálátnak a saját állapotukra, és ők maguk mondják el, hogy néha úgy érzik, mintha szorongásfüggők lennének: mihelyt egy aggodalomra okot adó dolgot sikeresen kiiktatnak az életükből, azonnal keresnek helyette egy másikat.

Amit leírtam, semmiképpen sem kritika, és nem kizárólag a pszichológiai tanácsadás során nyilvánul meg. Azt lehet mondani, hogy olyan belső mozgatórugója van a jelenségnek, ami szinte mindannyiunkban megtalálható. Biztosan te is számtalanszor találkoztál már olyan emberrel, akinek hiába próbáltál segíteni, jó szándékod valahogy nem ért nála célba. Ilyen esetekben úgy érezzük, az illető személy nem is akarja igazán a változást. És ez pontosan így is van. Sok embernek a panaszkodás (vagy szorongás, szenvedés, önsajnálat és önsajnáltatás) a lételeme, és ebbe olyan erősen kapaszkodik, hogy nem tudod elvenni tőle. Azért nem fogadja el a segítséget, mert tudattalanul ragaszkodik a szenvedéséhez. Ez a magyarázata annak, hogy nagyon sokan évekig vagy akár évtizedekig benne maradnak olyan élethelyzetekben, illetve állapotokban, amelyekben kínlódnak és elsorvadnak. Ugye milyen furcsa lény az ember?!

De ne csak másokról beszéljünk, nézzünk egy kicsit önmagunkba is! Önismeretünk és éntudatosságunk függvénye, hogy milyen mértékben, de ez a fájdalomigény valamennyire mindannyiunkat jellemez. Érezted-e már azt, hogy minden különösebb ok nélkül elárasztottak a rossz gondolatok és érzelmek, és teljesen átvették feletted az irányítást? Előfordult-e már veled, hogy feszült voltál, és viselkedéseddel próbáltad kiprovokálni, hogy a környezeted is rosszul érezze magát? Volt-e már olyan, hogy valamiféle furcsa lelki kielégülést okozott, hogy panaszkodhattál vagy megbánthattál valakit? Szinte mindegyikünkkel előfordult már ilyen, kivel többször, kivel kevesebbszer. És ha ilyen esetekben mélyen és őszintén magadba nézel, akkor felismerheted, hogy tulajdonképpen igényled a szenvedést, a drámát, a balhét. Nem annyira arról van szó, hogy a rossz gondolatokat és érzelmeket nem tudnád leállítani, sokkal inkább arról, hogy valójában nem is akarod. Nagyon furcsa dolog ez, de néha az ember szenvedni és szenvedtetni akar. Ennek a belső késztetésnek a mértéke és gyakorisága egyénfüggő.

Ismereteim szerint ezt a többé-kevésbé mindannyiunkra jellemző fájdalomigényt Eckhart Tolle nevezte el fájdalomtestnek (pain body). A fájdalomtest az ego nyers érzelmi energiájából épül fel, és afféle „lelki parazitaként” írható le. Mint az ego, maga is az életben maradásra törekszik, ehhez viszont időnként fel kell töltenie magát olyan alacsony frekvenciájú energiával, ami a rezgésszintjének megfelel. Ha „megéhezik”, drámát teremt, hogy táplálkozhasson. A pozitív gondolatok és érzelmek emészthetetlenek számára, mert azok magasabb frekvenciasávba tartoznak. Éppen ezért, amikor aktiválódik bennünk, negatív érzelmeinkhez ragaszkodunk, a pozitívakat pedig hárítani igyekszünk.

Ahhoz, hogy a fájdalomtest rajtunk keresztül megnyilvánulhasson és fenntarthassa magát, arra van szüksége, hogy azonosuljunk vele. Mint az ego energiája, csupán jelen földi szerepünk része, de elhiteti velünk, hogy mi tulajdonképpen ő vagyunk, és amit akar, azt valójában mi akarjuk. Ez az azonosulás teszi számára lehetővé, hogy átvegye felettünk az irányítást. És ez mindaddig így is marad, amíg nem ismerjük fel, nem leplezzük le. Ehhez fejlettebb önismeretre és magasabb tudatossági szintre van szükség. Arról, hogy ezt hogyan érhetjük el, és miként tudjuk hatástalanítani magunkban ezt a mindig ugrásra kész sötét fantomot, a következő bejegyzésben írok majd.