A kényszeresség markában

A kényszeresség markábanGyakran kapok tanácskérő leveleket, melyekben az olvasók saját, egyéni problémájukat fogalmazzák meg. Válaszomban mindig megírom, hogy a súlyosabb állapotok kezelése nem levéltéma, az ilyenekkel ajánlatos terápiába menni. Ráadásul, itt, a blogomban nagyon sok útmutatót adtam már arra vonatkozólag, hogy miként csökkenthetők a különböző tünetek. Jelen cikkemmel is ezt a sort szeretném folytatni, egy újabb levél kapcsán, ezúttal az ellenőrzési kényszerek oldásának témájára fókuszálva.

A kényszerbetegség a szorongásos zavarok csoportjába tartozik, és ilyen módon az önbántásra épül. A szorongó ember kíméletlen önmagával szemben, ostorozza magát, akaratlanul is önnön lelki nyugalma ellen dolgozik. Uralkodó tünete (pánikérzet, izzadás, remegés, gondolati vagy cselekvési kényszer stb.) úgy jelenik meg számára, mint egy belső ellenség, amelytől nem tud szabadulni. Ezt a „belső ellenséget” nevezem én kisördögnek – lásd erről írt cikkeimet (1., 2.). Habár a kisördög nagyon agresszívnak tűnik, tudnunk kell, hogy ő csak a terméke, megnyilvánulása annak a jelenségnek, ami a fő probléma szorongások esetében: az elfojtásnak. A szorongó ember, akár tud róla, akár nem, jellemzően tele van elfojtott indulattal, haraggal, amely elnyomott energia olyan feszültséget kelt a lelkében, mint ami egy vulkánban tapasztalható a kitörés előtti pillanatban. Ennek a hatalmas belső feszültségnek a megnyilvánulásai a szorongásos tünetek. Fontos tehát megértenünk, hogy nem a tünet az ellenség, az csak indikátora annak, hogy az elfojtott, bennrekedt dühöt és agressziót az illető személy megfelelő levezetés hiányában saját maga ellen fordítja. Így jön létre az önbántás, amire fent utaltam. Az egész lelki folyamat vezérlője pedig az a belső zsarnok, amelyről a Társadalom és neurózis című cikkemben írtam részletesebben.

A tüneteink tehát, melyektől közvetlenül szenvedünk, nem ellenségeink, inkább olyan szövetségeseink, melyek jelzik számunkra, hogy valami zavar támadt a pszichés-energetikai rendszerünkben. Meglátásom szerint, sok szorongó ember két ok miatt képtelen túljutni a problémáin: 1. nem vesz igénybe szakszerű segítséget, 2. állandóan a felszínen megjelenő tüneteivel hadakozik, ami által a mélyben megbúvó, valódi probléma be sem kerül a látóterébe. Nos, ilyen kellemetlenkedő, rengeteg időt és energiát felemésztő tünetek a kényszerek is, melyekben egészen plasztikusan kirajzolódik az a fajta „önszívatás” (bocsánat, de ezt nem lehet szebben kifejezni), amelynek lelki hátterét az előző bekezdésben felvázoltam. Mivel a problematika alapját képező elfojtások oldása hosszú, és sok esetben pszichológus bevonását igénylő folyamat, arra többnyire csak egyéni önismereti vagy terápiás munka keretében van lehetőség. Írásban csupán arra vállalkozhatom, hogy az olvasó figyelmébe ajánljak két olyan egyszerű, gyakorlatias megküzdési módot, amelyek jól alkalmazhatók a kényszeresség, azon belül is főként az ellenőrzési kényszer csökkentésére, oldására.

  1. Eredményes lehet, ha elvégezzük az ellenőrzést – de csak egyetlenegyszer. Akkor viszont nagy odafigyeléssel és tudatossággal tegyük! Ha tehát például az ajtózárásra vonatkozik a kényszerünk, nyissuk meg egyszer figyelmesen, majd engedjük el a kilincset, és többé ne fogjuk meg! Ez kezdetben nehézséget okozhat, de gyakorlással és sikerélményeink gyarapodásával egyre könnyebbé válhat. Szükség esetén egy kis trükkhöz is folyamodhatunk. Tartsunk nadrágunk bal zsebében bármilyen apró tárgyat (akár egy babszem is megteszi), és az ellenőrzés pillanatában azt tegyük át a jobba! Ha elbizonytalanodnánk abban, hogy valóban bezártuk-e az ajtót, nyúljunk oda a jobb zsebünkhöz, és a ruhán keresztül tapogassuk meg a bizonyítékot! Egy bizonyos idő után, amikor már teljesen eltávolodtunk a helyzettől, és így nem fenyeget a megkérdőjelezés veszélye, helyezzük vissza a tárgyat a bal zsebbe, hogy egy újabb esetben ismét alkalmazni tudjuk majd.
  2. A szorongásokkal pszichodramatikus módon is megküzdhetünk. Ehhez az kell, hogy személyesítsük meg, kössük formához a kényszerünket, és ha zaklatni kezd minket, jelenítsük meg magunk előtt, és kommunikáljunk vele! Képzeljük el, hogyan nyilvánulna meg, ha élne: milyen alakú és színű lenne, milyen hangon szólna, és mit mondana nekünk! Az igazán kreatív személyek akár meg is formázhatják a figuráját papír, textília, fa, vagy bármilyen más anyag felhasználásával. Ezt követően, ha bármikor jelt ad magáról, könnyebben elcsíphetjük, beazonosíthatjuk, és rendreutasíthatjuk, valahogy így: „Látom, megint jöttél, ismét be akarsz palizni, de nem hagyom magam!”. Ha a mumust formához kötjük, és ezáltal megfoghatóvá tesszük, akkor veszít fenyegető jellegéből, és nagyobb kontrollt tudunk gyakorolni felette. (Figyelem: ez a gyakorlat pszichotikus tüneteket mutató, és/vagy súlyos identitáskrízisben szenvedő személyek számára nem, vagy csak szakember felügyelete mellett ajánlott!)

Talán feltűnik, hogy a leírt megküzdési módok inkább játékosak, mintsem erőszakosak. Ez nem véletlen, ugyanis ahogy a fenti elemzésből kiderül, maguk a kényszerek is önmagunkkal szembeni erőszakból fakadnak, ezt pedig nem kell tetézni további szigorral és agresszióval. A gyógyírt éppen az oldás és a lazítás jelenti, ezért ilyen jellegű megküzdést érdemes alkalmaznunk. Javaslom tehát, hogy ne feszüljünk rá a gyakorlásra, ne várjunk el magunktól se azonnali, se teljes sikert, inkább fogjuk fel úgy, hogy azt játsszuk, ellenállunk a kisördögünknek. Nem harcolunk ellene, csak határozottan éreztetjük vele, hogy tudatos és autonóm lényként felette állunk, nem vagyunk a markában többé, és nem engedjük meg neki, hogy afféle marionettbábuként dróton rángasson minket. Örömteli gyakorlást kívánok minden érintettnek!

Kategória: Gondolatok | A közvetlen link.

A kényszeresség markában bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Tóth Éva szerint:

    Kedves Adolf!
    Nagyon köszönöm a kitűnő útmutatót, mindig tanulok az írásaidból, amit hasznosíthatok a saját életemben is! Köszönet és hála!!! üdvözlettel: Éva

  2. Juhász Jánosné szerint:

    Kedves Adolf!
    Csak annyit, hogy mindegyik cikked hasznos, felvilágosít, értelmesen meg van fogalmazva, várom a továbbiakban is, és igyekszem hasznosítani magam számára.
    Üdv. Ilona

  3. Dr. Lajtos Nóra szerint:

    Kedves Adolf!
    Köszönöm ezt a cikkedet is, mint az összes többit. Nagyon hasznosnak találom.
    Nekem még egy valami vált be: verbalizálom egyszerűen a “szitu”-t. Kimondom HANGOSAN magamnak, hogy “bezártam az ajtót” (vagy: “elzártam a tűzhelyet”, “kihúztam a konnektorból a vasalót”stb.) És ha elmegyek otthonról, akkor visszahallom ezeket a mondataimat.
    Üdvözlettel: Nóra

Van véleményed? Mondd el gyorsan!

Az Email címed nem tesszük közzé. A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitöltened!