A kétpólusú ember

Nagyon különleges lény az ember: a tudatosságot nélkülöző, ösztönök által vezérelt létformából sarjad ki, miközben magában hordozza az isteni teljesség ígéretét és lehetőségét is. Humán küldetésünk, hogy a fejlődés útját járva ennek a két nagyon eltérő világnak az esszenciáját összeegyeztessük magunkban. Gyönyörű jelképe ennek Jézus, az emberré vált Isten, akinek az útja egy istállóból, barmok közül indul, hogy majd később belső fényével megszentelje a világot. Jézus története az emberiség fejlődési útjának mintaszerű leképezése, és azt mutatja be nagyban, amit kicsiben az egyéni sors is megkíván tőlünk. Mindannyiunk közös feladata, hogy tudatosságban és szeretetben növekedve egyre többé, jobbá, nemesebbé váljunk életünk során.

Animális eredetünk azonban állandó lehúzó erőként jelentősen megbonyolítja ezt a feladatot. Lényünk kettőssége, állati és isteni énünk polaritása nagy kihívások elé állít bennünket. Hogyan is lehetne könnyűszerrel összehangolni ezt a két rendkívül eltérő minőséget? Olyannyira nehéz küldetés ez, hogy a legtöbb ember számára lehetetlenné válik a valódi összeegyeztetés, mert valamelyik pólus magához vonzza. Mivel a vágy- és ösztönvilág eleve adott természetünk, az ebben való megmaradás a könnyebbik út, így talán nem csoda, hogy a többség ezt éli. Az ilyen ember jellemzője, hogy elsősorban az érzelmei mozgatják, ennek következtében belegabalyodik élete bonyolult szövedékébe, fájdalmait és örömeit intenzíven megéli, aktuális vágyai vezérlik, létének nem ad tágabb perspektívát. Hasonlóan működik, mint egy érett tudatosság híján lévő kisgyermek. Mivel nem nőtt fel igazán, valódi felelősséget sem tud vállalni az életéért, ami miatt sokszor szenved, lázad, hárít, ködösít, és bár lehet kifejezetten okos és intelligens, ezen reakciói valódi okára nincs rálátása. A túloldalon azok az egyének állnak, akik látszólag meghaladták az ösztönszintet, komolyak, felelősségteljesek, olykor filozofikusak is, az emberi létezésről gyakran átfogóbb képpel rendelkeznek, de nehézséget jelent számukra az adott pillanat felszabadult megélése, a vágyaik követése, a spontaneitás és a játékosság kifejezése. Mintha megtagadták volna animális eredetüket, az ösztönélet gátlás alá kerül, aminek gyakori következménye a lehangoltság, a fáradtság, az örömtelenség, a belső üresség élmény. Mindez azért van így, mert a pólus irányában kizökkenve nem beszélhetünk ösztön-természetünk egészséges megzabolázásáról, csupán annak elfojtásáról, blokkolásáról. A valódi fejlődés kizárólag az integráción keresztül történhet, sohasem valamely részünk jóváhagyása és egy másik elutasítása révén.

Az egyik legfontosabb élettörvény, hogy sokkal könnyebb végletekbe esni, mint a középutat megtalálni és azon megmaradni. Viszont ahogy már többször utaltam rá, az ember küldetése éppen az, hogy harmonikusan összeegyeztesse animális és szakrális természetű énrészeit, hogy úgy legyen képes tudatos, létéért felelősséget vállaló, szellemi úton járó emberré válni, hogy mindeközben felvállalja, szeretettel megőrizze, és ezáltal átnemesítse, átfényesítse a benne élő állati-gyermeki minőséget is. A felnőtt Jézus, aki példát mutatott az emberiségnek, hogy miként lehet a legnehezebb sorsot is felelősségteljes és érett módon viselni, a Biblia tanúsága szerint kifejezetten kedvelte a gyermekek társaságát. „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,14). De a keleti spirituális hagyományok is ebbe a keretbe illeszkednek bele. A dalai láma jól láthatóan magában hordozza a gyermeki lét természetes életörömét és egyszerűségét. A csakrák tanának egyik legfontosabb üzenete pedig az, hogy az ember akkor van jól és egyensúlyban, ha az ösztönszintnek megfelelő alsó, és a szellemi kiteljesedést lehetővé tevő felső csakrái összehangoltan működnek.

Egyszerre vagyunk tehát isteni és ösztönlények, és boldogságunk, lelki nyugalmunk alapvetően azon múlik, hogy ezt a két nagyon eltérő minőséget mennyire tudjuk összebékíteni magunkban. Habár a két pólus harmonikus összeegyeztetése, a középösvény megtalálása igazán emberpróbáló feladat, mégis ez fejlődésünk kulcsa. Ha bármelyik oldalra lecsúszunk erről az arany középútról, az akadályt jelent a bennünk szunnyadó humán potenciál kibontakoztatásában. Növekedjünk tehát a belső fény irányába, de ne akarjunk lemondani a természetünkhöz tartozó vágyéletről se! Fogadjuk el, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a bennünk élő butuska kisgyerek, ahogy a fenti képen látható mókus, a pillanatnyi élvezetet választja a valódi, komoly értékekkel szemben. A kép a két eltérő énünket illusztrálja: egyszerre vagyunk a Buddha és a mókus. De hát nem pont így vagyunk emberiek és szerethetőek?