“Felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol, és vakmerően harcolsz a vélt igazadért. Nem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. Ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat.” (Müller Péter)
Ahogy a cikk korábbi részeiben említettem, a jelenlegi időszak sok ember számára kritikus. Az online tanácsadás elindítása óta még sohasem érkezett hozzám annyi segítségkérő megkeresés, mint mostanában. Mi több, tapasztalom, hogy a saját életem is fordulóponthoz érkezett el. Az alapérzés, amit sok ember megél mostanság, valahogy így írható le: Végső ideje, hogy szembenézzek azokkal a problémákkal, amelyek már hosszabb ideje beárnyékolják vagy blokkolják az életemet. Érzem, hogy a már régóta hárított, szőnyeg alá söpört dolgok végképp fenntarthatatlanná váltak, ezért most már nincs más választásom, változtatni, cselekedni kell. Hogy ezt a szükségszerűséget hogyan éli meg az ember, az tudatossági szintjétől függ, vagyis attól, hogy mennyire van szinkronban az isteni renddel, milyen szinten képes átérezni azt, hogy a változás szükségessége érte van, nem ellene. A cikk előző részének szemléletes példájával élve: szabad elhatározásból is abba az irányba akar-e haladni, amerre sorsának erői sodorják.
Hogy kinek mi a feladata ebben az időszakban, az természetesen egyénfüggő. Egyetlen cikk sem vállalkozhat arra, hogy konkrét és mindenkire alkalmazható recepteket adjon. Csupán azt lehet megragadni és leírni, hogy mely általános lélektani és spirituális törvények köré szerveződnek az aktuális életfeladatok. Az emberi sorstörténéseket megfigyelve két ilyen elvet tudtam azonosítani, melyek azonban nem függetlenek egymástól.
Ezek egyike a mélyebb, alaposabb önismeret. Mint a bevezetőben már jeleztem, a legtöbb ember mostanában azt tapasztalja, hogy kénytelen szembenézni személyiségének árnyoldalaival, és az ezekből adódó önsorsrontó tényezőkkel. Egyszerűbben fogalmazva: fel kell ismernie, hogy miként áll ő maga kiteljesedése és boldogsága útjában. Ennek belátása azonban magasabb tudatossági szintet követel meg, melynek hiányában az ember hajlamos meghaladandó belső tartalmait másokra projiciálni, az ebből eredő problémáit pedig sorscsapásként megélni, ami lényegében szintén a külvilágba való kivetítést, és így felelősséghárítást jelent. „Nem velem van baj, nem nekem kell változnom, a sors áldozata vagyok, egy szerencsétlen, nagyon rossz nekem…” – valahogy így érez és nyilatkozik az olyan ember, aki nem képes felismerni élete alakulásában a saját felelősségét. A krízis azonban éppen e belátás irányába hajtja, arra kényszeríti, hogy olyan vonásaira, szokásaira, hajlamaira, viselkedésmintáira lásson rá, amelyekről eddig nem tudott. Többnyire azért nem, mert ezek valamiért vállalhatatlanok számára, az ún. árnyékszemélyiség részét képezik. Mind jobban küzd ezek tudatosulása ellen, annál inkább hárítja magától és vetíti ki őket a külvilágra. Így viszont külső „rémek” képében fog találkozni velük; olyan embereket és történéseket vonz be magának, akik/amelyek valamilyen módon a saját megtagadott belső tartalmait jelenítik meg, és ezáltal szenvedést okoznak neki. Az ezzel járó kínok addig gyötrik, amíg a lassú lelki érlelődési folyamat következtében fel nem ismeri a szemléletváltás és a projekciók visszavonásának szükségességét, élete alakulásában játszott saját szerepét. A krízis egyik célja tehát minden esetben az önismeret fejlődése.
Nem elegendő azonban felismerni sorsteremtő erőinket, felelősséget is kell vállalnunk értük. Ez a mostani időszak másik kardinális feladata. A sorrend meghatározott: az önismeretben történő szintlépés az elsődleges, hiszen csak azért vállalhatunk felelősséget, amit magunkénak tudhatunk. Ezért a „nem velem van a baj, szerencsétlen vagyok, nagyon rossz nekem” fejlődési fázisában vergődő ember nem képes a lelki-spirituális értelemben vett felelősségvállalásra. A cél azonban természetesen az, hogy idővel képessé váljon rá, ehhez viszont el kell szenvednie azt a kínnyomást, ami az átértékelésre kényszeríti. A mostani időszak azért nehéz, mert az eddiginél nagyobb felelősségvállalást követel meg tőlünk, függetlenül tudatosságunk szintjétől. Az élet most afféle szigorú tanító képét öltheti magára, aki kíméletlenül odasújt pálcájával, ahol éretlenséget és felelőtlenséget tapasztal. Mindez azonban nem önkényes büntetés, hanem azzal a nevelési célzattal történik, hogy az ember végre spirituális értelemben is felnőjön, és a saját életéért felelősséget vállaljon.
Ez a lépés mindig egyéni tudatszint és döntés függvénye, megalapozásában azonban segíthetünk egymásnak az empatikus, szeretetteljes visszatükrözéssel. Segítőként jómagam is az önismeretfejlesztést tekintem fő küldetésemnek, ami mint jeleztem, előfeltétele a felelősségvállalásnak, és ezen keresztül a kiegyensúlyozott, boldog és szabad élet kialakításának. Bízom benne, hogy ehhez a mindannyiunk által vágyott célhoz jelen cikkem megírásával is közelebb segítettem olvasóimat.