A materializmus rákfenéje

A pszichológiát régóta foglalkoztatja az emberi tudat kérdése. Mint tudomány, igyekszik kézzelfogható magyarázatot adni valami nehezen megfoghatóra. Mivel tárgya a rendkívül bonyolult ember, a lélektan nehézségekkel találja magát szemben, amikor az egzakt tudományokban megszokott konkrét definíciókat próbál leírni. Míg ugyanis az anyag laboratóriumi körülmények között könnyen vizsgálható, ugyanez a pszichével nem tehető meg; amikor már azt hinnénk, megragadtuk, hirtelen kicsúszik a kezünkből. A módszeres vizsgálatok, megfigyelések éppen ezért csak a személy válaszreakcióit, viselkedését tudják mérhetővé tenni, viszont az ember nyilvánvalóan jóval több a viselkedésénél, ezért az efféle megközelítéssel továbbra sem tisztázható, hogy kik is vagyunk valójában.

A materialista szemlélet, mely szerint az ember voltaképpen az anyag terméke, az élet pedig nem más, mint biokémiai folyamatok összessége, szerencsére egyre inkább meghaladottnak számít. A fizikusok régóta tudják, hogy az anyag a legelemibb szinten önmagában is szellemi minőség, hiszen ha a legparányibb részecskét felbontjuk, csak energiát találunk a helyén. A tudatot is az energia analógiájában tudjuk megragadni. Mivel még nem sikerült egyértelmű és mindenki által elfogadott választ adni arra a kérdésre, hogy mi a tudat, a kutatók ugyanúgy annak állapotait vizsgálják inkább, amint az energia esetében is. Ahogy tehát létezik például elektromos vagy atomenergia, amelyek tulajdonságai megfigyelhetők, éppúgy beszélhetünk éber vagy módosult tudatállapotról is, melyek vizsgálhatók. De hogy mi az energia vagy a tudat önmagában véve, azt még mindig homály fedi.

Ha az emberi tudatot spirituális-szellemi minőségnek tekintjük, akkor máris érthetővé válik, hogy miért nem ragadható meg a materialista tudomány eszközeivel és megközelítésmódjával. A kétféle szemlélet természetszerűen nem kompatibilis egymással, az anyagi világra kidolgozott módszereink éppúgy képtelenek felfogni a szellemi dimenziót, ahogy a szemünk a hanghullámokat. Éppen ezért magyarázhatók nehezen materialista megközelítésből a klinikai halál állapotában átélt élmények. A műtőasztalon fekvő halott úgy képes roppant részletességgel és elevenséggel észlelni a körülötte zajló történéseket, hogy közben nincs agyműködése. Újraélesztés után elmondja, mit látott és hallott egyik vagy másik kórteremben, mit tettek és beszéltek az orvosok, amíg ő halott volt, ami utólag igazolható. Nyilvánvaló tehát, hogy az emberi tudat nem az agy terméke, és a fizikai test halála után is létezik, sőt, a valóság sokkal szélesebb dimenzióit képes befogadni ebben az állapotban.

A materialista értékrendű ember hajlamos semmibe venni, kigúnyolni a spiritualitást és a vallást, miközben nem veszi észre, hogy ő maga is hívő: az ő istene az Anyag. Mindent abból eredeztet, abban hisz, ahhoz ragaszkodik, attól várja a segítséget, azt imádja. Nincs is számára élettér azon kívül. Az anyagi világ mozgatója pedig az „anyagiak”, vagyis a pénz. Nem csoda, hogy a hithű materialista retteg a veszteségtől, így a haláltól is, ezáltal szorong a fogyatkozó élettől is, és könnyen megfélemlíthető, befolyásolható. Mi, akik jelenleg a Föld nyugati felén élünk, szinte valamennyien ilyen szellemben nőttünk fel, már az iskolában is azt tanították nekünk, hogy a majomtól származunk, és egy rövidke életünk van csupán, abból kell kisajtolnunk mindent. Nem kell csodálkozni, ha az így nevelkedő emberiség önző módon mindent magának akar, ha az egyének letiporják egymást az érdekeikért folyó küzdelemben, és még az átmeneti élőhelyüket is tönkreteszik önös céljaik elérése érdekében. Elvégre miért is kellene bármilyen normához vagy etikához tartanunk magunkat, ha az életmódunknak semmilyen következménye nem lesz? Mind meghalunk, porrá válunk, addig kell boldognak lennünk! Gyanítom, hogy a materializmus előbb-utóbb önmagát fogja bekebelezni és felemészteni, mint minden emberi mohóságra és butaságra épülő, isteni törvénytől eltávolodott hitrendszer.

Napjainkban, amikor az életünk megfélemlítés, elbizonytalanítás, bezárás, gyilkos vírusok és vakcinákba zárt mentőmegoldások körül forog, saját lelki egyensúlyunk megteremtése érdekében érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy kik is vagyunk valójában. Tényleg ennyi lenne az ember? A kórokozó viszi el, az oltás védi meg? Értékes életünk csupán vak véletlenek sorozata, amit a lélektelen anyag irányít? Nem túlságosan is matériacentrikus megközelítés ez? Nagyon sok ember szenved mostanában attól, hogy a világ kivesz a kezéből minden külső mankót, miközben a belső fogódzóit nem találja. Munkásságomat elsősorban annak a célnak szentelem, hogy ez utóbbiakhoz hozzásegítsem olvasóimat, klienseimet. Bátorság! Többek vagytok, mint amit elhitettek veletek!