A szemléletmód fogságában

Az ember számára talán az elengedés a legnehezebb feladat. Személyiségünk kialakulásával és életkörülményeink megalapozásával beleazonosulunk egy szerepbe, amely aztán óriási erővel megköt minket. Sok mindenhez ragaszkodunk: a szokásainkhoz, az anyagi biztonságunkhoz, a kedvenc tárgyainkhoz, a szeretteinkhez, az igazunkhoz. De amihez a legerősebben kötődünk, az a hitrendszerünk, az az elképzelés, hogy a világ olyan, amilyennek mi látjuk. Minden függőségünknek ez áll a hátterében. Ez az az értelmezési keret, amely alapján elrendezzük magunkban a dolgokat, a helyzeteket, az embereket. Mivel a rendezési elv már eleve egy meghatározott hitrendszeren alapul, az eredmény is csak olyan lehet, ami ennek a hitrendszernek megfelel. Ezért van az, hogy a tapasztalataink többnyire megerősítenek bennünket eredeti elképzeléseinkben; ha zöld lencséjű szemüveget teszünk fel, mindent zöldnek, ha lilát, mindent lilának fogunk látni. Ez a szemüveg a személyiségünk kialakulása során kerül ránk, de nem vagyunk tudatában, hogy viseljük. Ezért tűnik magától értetődőnek, hogy a világ olyan, amilyennek mi látjuk, és nem értjük, mások miért látják másmilyennek. Így tulajdonképpen az összes személyközi feszültség az eltérő szemüvegekre vezethető vissza.

Azonban nemcsak interperszonális, de intrapszichés konfliktusok is bőven származnak ebből. A megcsontosodott látásmód miatt belemerevedünk abba a képbe, amit saját személyünkről alkottunk, azaz sémáink tükrében látjuk önmagunkat is. Ha sémáink pozitívak, ha azt tanultuk meg magunkról, hogy ügyesek és helyesek vagyunk, az hatalmas segítség az élethez, ha azonban negatívak, az nagyon sok szenvedést hozhat. Azt mondhatjuk, hogy az összes krónikus önértékelési probléma okozója egy nagy, csúnya, fekete lencséjű szemüveg. Ne feledjük, hogy mindent a belső rendezési elv fog végső soron meghatározni, vagyis nem az lesz a mérvadó, hogy milyen reakciókat kapunk a külvilágtól, hanem az, hogy hogyan címkézzük és értékeljük azokat, azaz, hogy milyen színben látjuk őket. A negatív énképpel rendelkező ember nemcsak a semleges, de akár a dicsérő megjegyzéseket is kritikának veheti: „A kollégám azt mondta, jól áll rajtam a ruha, biztos arra célzott, hogy jól takarja a ronda testalkatomat.” A fekete lencsék jellemzője, hogy a fényeset is elsötétítik.

Ezen a ponton jellemzően felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e változtatni a lencsét. Manapság sok tréning könnyelműen ígér ilyen eredményt. Ahogy cikkem elején említettem, a tapasztalat azt mutatja, hogy semmihez sem kötődünk erősebben, mint a hitrendszerünkhöz. Nem számít, hogy az pozitív vagy negatív-e, tudattalanul ugyanúgy ragaszkodunk hozzá. Továbbá valóban az jelentené a megoldást, ha a meglevő szemüvegünket egy másmilyenre cserélnénk? A spirituális és lélektani szakirodalom leírja, amit a tudatosan élő ember saját tapasztalatból is felismerhet, hogy a végső cél a szemüveg nélküli lét. A vipassana azt jelenti, úgy látni, ahogy az valóban van. A modern pszichológia szintén a reális látásmód fontosságát hangsúlyozza.

Mivel a hitrendszer az ego része, annak meghaladását az ego soha nem akarhatja igazán. Az ember önkéntelenül úgy éli meg, hogy ha feladja azt a világképet, amire egész énjét és létét felépítette, akkor önmagát is elveszíti. Ez a halál egy formája, amelytől a legjobban félünk. Ezért ragaszkodunk annyira a meglevő szemléletünkhöz. Akkor hát képes változni az ember vagy nem? A válaszom az, hogy képes, sőt, dolga is, hogy változzon, de ez kizárólag kínnyomás és kényszer hatására következhet be. Ilyen értelemben a szenvedés, a csalódás, a bukás, a krízis az élet természetes velejárói, és azt célozzák, hogy az ember letegye a szemüvegét, felszabaduljon, és olyan friss látásmódot alakítson ki, amely mentes mindenféle ragaszkodástól és függőségtől. Valamilyen formában minden vallás és életbölcselet ezt az állapotot jelöli meg, mint az emberi lét beteljesülését és végső célját. Ennek az átalakulásnak azonban meghatározott menete és időzítése van az életünkben, nem léphetjük meg bármikor. Az emberek jellemzően életük delén, vagy annak második felében jutnak el erre a pontra, legalább is azok, akik eljutnak egyáltalán valaha. Ez ugyanis nem következik be mindenkinél. Nem mechanikus és automatikus változás, hanem lelki érettséget igénylő megújhodás, ezért nagymértékben függ az egyén tudatossági szintjétől. A következő cikkemben e gondolatmenet mélyebb kibontására kerül majd sor, az élet két fő szakaszáról, valamint a köztük levő fordulópontról írok bővebben.