Az ember élete nem a születéssel kezdődik. Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy már a méhen belüli fejlődés során is hatások érik a magzatot. Sőt, a spirituális irányzatokra fogékony szakemberek azt vallják, hogy a lélek örök, és az anyagi világba való leszületésével egy komplett tapasztalat- és tudásanyagot hoz magával. Egyéni döntés és hit kérdése, hogy elfogadjuk-e a reinkarnáció tanait vagy sem, az azonban tudományosan is igazolhatónak látszik, hogy a gyermek és szülei között olyan mélyre nyúló és eredetét tekintve tisztázatlan (egyesek úgy mondanák: karmikus) kapcsolat van, amely aligha magyarázható pusztán a génekkel és a nevelési stílussal.
Ezt a jelenséget szemléltető figyelemreméltó felismerés például az, hogy az utód gyakran nagyon hasonló életutat jár be, hasonló problémákkal találja magát szemben, mint a szülője (elsősorban az azonos nemű). Ez nyilvánvalóan összefügg a mintakövetéssel, csakhogy olyankor is működni látszik, amikor a gyermek bármi okból kifolyólag biológiai szüleitől távol, azokat esetleg nem is ismerve nevelkedik. Génekkel pedig, mivel azok anyagi természetűek, aligha lehet a sorsok hasonlóságát kielégítően megmagyarázni. Úgy tűnik tehát, hogy valamiféle láthatatlan kapcsolat van gyermek és biológiai szülő között, és a sors olykor nemzedékeken át megismétli önmagát. A felismerés egyébként nem újkeletű, már az előző században élt híres magyar pszichiáter, Szondi Lipót is családi tudattalanról beszélt.
Ha a szorongás szempontjából vizsgáljuk meg a dolgot, akkor az a konklúzió vonható le, hogy annak gyökerei legalább a méhen belüli fejlődés szakaszáig nyúlnak vissza, vagy akár még korábbra. A feszültségektől szenvedő gyerekek száma mintha egyre növekedne, mind több és több óvodást és kisiskolást minősítenek hiperaktívnak. Ez már nemcsak Amerikában, hanem nálunk is általánossá vált. Félő, hogy az ott már régóta alkalmazott “megoldást” mind szélesebb körben kiterjesztik majd Európában is – a gyerekek értelmetlen és káros gyógyszerezését.
A hiperaktívnak minősített kis páciensek olyan tüneteket produkálnak (gyakran figyelemzavarral társuló túlságosan élénk, izgő-mozgó, nyughatatlan viselkedés), melyeket sok szakember idegrendszeri betegséggel magyaráz, viszont a terület rendkívül tisztázatlan még. Ha reálisan gondolkodunk, beláthatjuk, hogy aligha hihető, miszerint egy hirtelen megjelenő kórtól, amely pár évtizeddel ezelőtt még tulajdonképpen ismeretlen volt, néhány év alatt gyermekek százezrei betegednek meg világszerte. Egyértelmű, hogy itt egy olyan tünetegyüttesről van szó, melyet az intenzív belső szorongás vált ki, de ez ettől még nem kóros állapot. Következésképpen súlyos hiba, sőt bűn gyógyszerekkel kezelni. A megfelelő hozzáállás az lenne, hogy igyekezzünk megtalálni a belső feszültség okát, hogy a gyerek fel tudja dolgozni esetleges traumáit, idegrendszerét pedig szervezetbarát vitaminokkal, ásványi anyagokkal és gyógynövényekkel kellene nyugtatni. Természetesen nem állítom azt, hogy az ilyen viselkedésnek nem állhat betegség a hátterében, csak azt mondom, hogy a legtöbb esetben nem áll.
A szorongás okainak feltárása pedig nem egyszerű feladat. Nagy kihívások elé állítja a gyereket, a családot és a szakembert is. Iskolapszichológusként gyakran találkozok olyan szülőkkel, akiknek csemetéjét problémásnak minősíti az iskola, akár tanulási nehézségei, akár magatartási, beilleszkedési zavarai miatt. A szülő a legtöbb esetben nem tud magyarázatot adni a problémára. Azt állítja, otthon nagyjából rendben mennek a dolgok, gyermeküknek nyugodt körülményeket biztosítanak. Fogalmuk sincs, mi okozhatja ezt. Aztán a beszélgetésünk során rendszerint kiderül, hogy az anya a terhessége idején meglehetősen feszült időszakot élt át bizonyos életkörülmények miatt, sokat szorongott, vagy esetleg azóta is ilyen lelkiállapotban él. Az, hogy “de a fiam/lányom ebből semmit nem érez” teljesen hibás elképzelés. A gyermek akkor is érzi a családi állapotokat, ha arról ő előtte a szülők sohasem beszélnek, vagy akár megpróbálják előle eltitkolni. Nagyon hosszú ideig eltart, mire a láthatatlan lelki köldökzsinór elszakad, sőt sok ember esetében sohasem szakad el teljesen.
Ilyen helyzetekben azt szoktam ajánlani a szülőknek, hogy először önmagukban teremtsenek nyugalmat és békét, és így tegyék lehetővé, hogy csemetéjük lassan átvehesse ezt a hangulatot a családban. A gyermek szorongásait és az azok által kiváltott viselkedészavarait nem tudjuk hatékonyan kezelni addig, amíg ugyanabba a feszült családi közegbe jár vissza nap mint nap. Nem véletlenül alakult ki a családterápia; fontos felismerés, hogy a gyermek a legtöbb esetben a család diszharmonikus, vagy akár kóros működésének a tünethordozója. Leggyengébb láncszemként rajta/általa mutatkoznak meg a család belső dinamikájának problémái. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a kezelés sikerének lehetőségei a felismerésnek és a szülővel való konzultációnak ezen a pontján be is szűkülnek, mert sokan nem hajlandóak saját felelősségüket belátni és felvállalni, vagy képtelenek változtatni életmódjukon, hozzáállásukon, attitűdjeiken.
Tény, hogy a felnőttekhez hasonlóan a gyerekek is nagymértékben veszélyeztetettek a szorongás által. Sőt, még nehezebb helyzetben vannak, mert fiatal koruk miatt lelki megküzdési mechanizmusaik még nem fejlődtek ki kellőképpen. A feszültségnek való kiszolgáltatottságuk azonban természetesen nem csupán családi probléma, sok egyéb jelenség is okozóként vonultatható fel. Ezt a gondolatmenetet fogom folytatni a következő bejegyzésemben.