A tanult tehetetlenség

Néhány nappal ezelőtt a szorongás tanulhatóságáról írtam, bemutattam, miként kondicionálhatja magát az ember az életét megkeserítő negatív gondolatokra és érzésekre. A most feldolgozásra kerülő téma nagyon hasonló pszichológiai törvényszerűséget mutat be. Nemcsak a szorongás tanulható ugyanis, hanem a tehetetlenség hite, érzése is – utóbbinak ráadásul igen terjedelmes szakirodalma is van.

Vannak olyan helyzetek az életünkben, melyeket nem kontrollálhatunk, nem irányíthatunk. Előfordulhat, hogy bizonyos esetekben tehetetlennek érezzük magunkat. Jóllehet a szituáció megítélése, látásmódunk, megközelítésünk ilyenkor is meghatározza a helyzet szubjektív megélését, viszont kevés ember képes a nehéz, frusztráló eseményekhez való pozitív viszonyulásra. Amikor azt tapasztaljuk, hogy áthághatatlan akadályokba ütközünk, amikor egy-egy helyzetből nem látjuk a kiutat, akkor a legtöbben tehetetlennek érezzük magunkat. Ez nagyon kellemetlen, fojtogató érzés, de szerencsére általában csak átmeneti állapotról van szó. Amint kissé lazul a helyzet, az ember már konkrét lépéseket tehet a probléma megoldása érdekében, így mint önmagáért tenni tudó, kompetens emberre képes tekinteni magára a továbbiakban is.

Gond akkor van, ha a tehetetlenség érzését sokáig átéljük. Többször írtam már arról, hogy gyakori gondolataink megerősödnek, energiával telítődnek, és önmeghatározásunk, énképünk részévé válnak. Ezért van az, hogy azok az emberek, akik sokszor átélték a kudarc érzését, hajlamosak „csődtömegként” tekinteni önmagukra, és ez a jövőbeli tetteiket, viselkedésüket is meghatározza. Valójában senki sem ítéltetett balsorsra, de a múltbéli tapasztalatok hatására könnyen megtörténhet, hogy a személy torz képet alakít ki önmagáról és a világról. Ha tehát tartósan úgy érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk, semmit sem tehetünk a helyzet javítása (vagy akár elkerülése) érdekében, akkor ez szent meggyőződéssé szilárdulhat bennünk, beépülhet a személyiségünkbe, és a továbbiakban már akkor sem vesszük kezünkbe az irányítást, ha a szituáció lehetővé tenné azt. Ez a tanult tehetetlenség lényege.

Könnyű belátni, hogy kialakulásának veszélye gyermekkorban a legnagyobb, hiszen egyrészt a korai életszakaszban tapasztalt hatásoknak van az énkép szempontjából kiemelt jelentőségük, másrészt a gyermek bizonyos mértékben mindig kiszolgáltatott helyzetben van, a szüleitől, nevelőitől függ. A túlságosan szigorú és korlátozó nevelési stílus éppúgy eredményezhet tanult tehetetlenséget, mint a teljesen következetlen és kiszámíthatatlan, hiszen a gyermek mindkét esetben azt tanulhatja meg, hogy semmit sem tehet önmagáért. Előző esetben annak tudata épülhet be a személyiségébe, hogy tűrnie kell a sorsát, utóbbiban pedig annak, hogy az eseményekre nincs ráhatása, a következmények kiszámíthatatlanok, a világ bonyolult és veszélyes hely. Nagy felelőssége van tehát minden szülőnek abban, hogy miként neveli csemetéjét.

De mit tehet az az ember, aki a múltban kénytelen volt hosszan elszenvedni a tehetetlenség állapotát és az ebből fakadó hitrendszer határozza meg életét? Segítségképpen két dologra felhívnám a figyelmet. Az egyik az, hogy sohasem maga a szituáció a mérvadó, hanem annak értékelése, a saját hozzáállásunk. Ha tehát egy látszólag kilátástalan helyzetbe kerülünk, de azt nem akadálynak, hanem kihívásnak, megoldandó leckének tekintjük, ezzel máris csökkentettük a szorongást és növeltük kompetenciaérzésünket. A másik fontos tudnivaló pedig az, hogy a tanult tehetetlenség hamis látásmódot feltételez és von maga után; egy rossz tapasztalatból kiindulva generalizáljuk, kiterjesztjük, általánosítjuk az inkompetencia érzését és a tehetetlenségbe vetett hitet, és azokat állandó, stabil jellemvonásainknak tekintjük. Ha azonban tudatában vagyunk annak, hogy ez mennyire hamis és torz látásmód, akkor könnyebben váltunk nézőpontot. Valójában minden kilátástalannak megélt szituáció elmúltával lehetőségünk van tenni önmagunkért, az életünkért, ebben pusztán az akadályozhat meg bennünket, ha ezt nem vagyunk képesek felismerni, és a tanult tehetetlenség gonosz bűvkörében maradunk.