“Legnagyobb cél pedig itt e földi létben
ember lenni mindig, minden körülményben.”
(Arany János)
Amilyen mértékben különbözik egymástól az emberek személyisége, olyannyira eltérő a sorsunk is. Van, akinek könnyebb, és van, akinek nehezebb élet jutott osztályrészül. Tudni kell azonban, hogy mindenkinek a saját sorsával a legnehezebb megküzdenie, hiszen igazán csak azt ismeri. Hogy az életfeladatok eltérő nehézségi foka igazságtalanság-e vagy sem, az igen súlyos kérdés, most nem bocsátkozom bele a taglalásába. Elménk szerint az, spirituális szempontból viszont nem. Egy azonban biztos: akármilyenek is a körülményeid, akárhány nehezítő körülmény is hat az életedben, a feladatod csak egy lehet – a helyzetedből kihozni a lehető legjobbat.
A sors nehezen megragadható fogalom. Látszólag világosabbá, valójában azonban még sokkal homályosabbá teszik a társadalmi normák és az egyéni megítélések. Már gyermekkorban megtanítják nekünk, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”, mi a „helyes” és a „helytelen”. Felnőttkorunkban is ismerősök és „jóakarók” tucatjai figyelmeztetnek bennünket ezekre állandóan. Ítélkezésből és véleményalkotásból mindenkinek csillagos ötöse van – különösen, ha mások életéről van szó. Így aztán komoly belső bizonytalanságot, akár lelkiismeret-furdalást okoz, ha valaki úgy érzi, saját érdekében szembe kell fordulnia az elfogadott normákkal, a többség által helyesnek ítélt viselkedéssel.
Pedig azt, hogy a Te számodra mi az üdvös, egyedül te érezheted. Amíg mások véleménye és tanácsai alapján cselekszel, nem a saját lelki utad járod. Lehetsz tökéletes és makulátlan polgár, barát, házastárs vagy szülő, csak nem biztos, hogy mindeközben boldog is vagy. Ha hosszabb ideig nem érzed magad jól egy helyzetben, az azt jelzi, hogy nem vagy a helyeden, nem azt az életet éled, amelyben kiteljesedhetsz.
Minden ember lelkében van egy bölcs és tévedhetetlen belső iránytű. Afféle belső hang ez. Szavát a legtöbb ember azért nem hallja, mert a külső világ zsivaja elnyomja. Mások véleményei és ítéletei túlharsogják. Az ember pedig már csak olyan, hogy előbb-utóbb azt fogadja el igazságként, amit rendszeresen hall és tapasztal.
Ha boldog és kiegyensúlyozott akarsz lenni, első és legfontosabb dolgod az legyen, hogy a belső iránytűdre figyelsz. Mindannyiunkban él egy erős és megkérdőjelezhetetlen meggyőződés, hogy egy-egy helyzetben mit kell tennünk, melyik a számunkra üdvös út. Ami neked üdvös, a másik ember számára végzetes is lehet. Ezért nem lenne szabad tanácsokat adnunk egymásnak. A kioktatásnak és az ítélkezésnek pedig különösen nincs helye soha, semmilyen helyzetben. Egyedül az a személy ismeri igazán az adott szituációt, aki benne van, mindenki más csak okoskodik és fontoskodik. Még a lélektan szakembere sem adhat konkrét tanácsokat a páciensének, feladata az, hogy annak figyelmét saját belső iránytűjére irányítsa.
Van egy nagyon szimpatikus kliensem. Negyvenes évei közepén járó nő, aki most építi fel önmagát és életét a semmiből. Volt családi élete, kívülről jónak tűnő házassága, volt anyagi biztonsága, és egyszer csak mindennek búcsút intve, most külföldön, a nulláról indulva építi fel újra önmagát. „Normális az ilyen?”, „Mi baja volt neki?”, „Eldobni mindent a bizonytalanért…” – jönnek ilyen esetben a sablonos vélemények és a kritikák. A helyzet azonban az, hogy egyedül ő élte át saját nehéz gyermekkorát, kiegyensúlyozottnak tűnő, de valójában borzalmas házasságát, a férje teremtette anyagi biztonságot, amelyben ugyan mindene megvolt, csak éppen nem vették emberszámba. Egy ponton aztán váltott. Megelégelve az elnyomásban élő feleség szerepét úgy döntött, visszanyeri emberi méltóságát és a saját lábára áll. Tiszteletreméltó elhatározás! Nyilvánvalóan nagyon fájdalmas volt ezt megtennie, hiszen nemcsak az életét kellett újrakezdenie, de az általános elvárásokkal is konfrontálódnia kellett. Most még küzd és szenved, de végre elindult a saját útján, amelyre belső iránytűje mutatott, és amely a harmonikus élethez vezeti majd el.
Bizony, sok esetben jóval könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnik a sehová sem vezető, de a kényelem illúzióját nyújtó úton maradni, mint lépéseket tenni az önmegvalósítás felé. Pedig az élet célja egyedül ez lehet – követni a belső iránytűnk jelezte útvonalat akkor is, ha olykor széllel szemben kell haladnunk.