Munkám során gyakran szembesülök azzal, hogy milyen sok ember küzd önelfogadási nehézségekkel. A „másmilyennek kellene lennem, mint amilyen vagyok” – féle attitűd mételyként fészkeli be magát az elmébe, és nemcsak örökös elégedetlenség érzést okoz, de a fejlődést is megnehezíti. Az ember feladata önmagának folytonos meghaladása ugyan, de az önértékelési problémák ingoványos talajára lehetetlenség építeni, a stabil lelki fejlődéshez szükséges képességet és erőt éppen az önelfogadás adhatja meg.
Többször hangsúlyoztam már, hogy mindenféle változtatás előfeltétele a nyugodt és bölcs elfogadás. Amíg hevesen tiltakozunk egy helyzet ellen, addig energiáinkat ez emészti fel, és nem juthatunk előre. Így van ez a belső, személyiségbeli változások esetében is. Pszichológusként azt tapasztalom, hogy önbecsülés problémáik következtében sokan ki szeretnének bújni a bőrükből, és valami olyan identitást és viselkedési stílust igyekeznek magukra erőltetni, amely teljesen idegen tőlük. Ezzel a törekvésükkel azonban egy olyan, önmaguk ellen folytatott küzdelmet indítanak el, amely már az elején elveszettnek tekinthető. Senki sem lehet más, mint aki/ami – ugye, milyen magától értetődőnek tűnik ez így leírva, mégis gyakran éppen erre törekszünk.
Az ember már a megszületésével hoz magával bizonyos hajlamokat és irányultságot. Az újszülött lelkülete nem „tabula rasa”, ahogy azt egyes filozófiai irányzatok feltételezték. A többgyermekes szülők tapasztalhatják, hogy már a csecsemők is mennyire különböznek egymástól. Az egyik kisbaba nyugodt és türelmes, a másik sírósabb, nyűgösebb. Egyazon család esetében nagyobb gyermekek közötti különbségeket sem igazán lehet az eltérő neveléssel magyarázni, újszülötteknél pedig végképp csődöt mond ez a fajta okfejtés. El kell fogadnunk, hogy személyiségünk alapjai eleve meghatározottak.
Ez a meghatározottság pedig kijelöli azt a fejlődési ösvényt is, amelyet életünk során be kell járnunk. A magunkkal hozott alaptermészet és a céljaiban determinált életút között szoros összefüggés van. Mindkettő teljesen egyéni, kifejezetten ránk szabott, kizárólag ránk jellemző. Ebből következik, hogy ha nem fogadjuk el magunkat, ha tiltakozunk az ellen akik és amilyenek vagyunk, azzal földi küldetésünket is hárítjuk. Ha önmagunk egyszeri és megismételhetetlen egy-én-iségének felvállalása helyett másokat utánzunk, az olyan, mintha a sajátunk helyett az ő életüket élnénk. Éppen ezért felesleges, sőt veszélyes mindennemű összehasonlítgatás.
Ha felismerjük, hogy a világon semmi sem véletlenül történik, hogy minden megnyilvánulónak értelme, oka és célja van, akkor könnyebben megbékélünk saját egyedi természetünkkel is. Mindenki mástól különbözünk, és ez így természetes, hiszen a bejárandó életutunk is teljesen egyénre szabott. Egyes források szerint már 9 milliárd ember él a Földön, mégsem akad kettő sem, aki ugyanazt az életet élné. Ha valamiféle társadalom által kreált külső eszményképekhez igyekszünk közeledni, azzal egyidejűleg saját magunktól távolodunk. Ez pedig csakis zavart, elégedetlenséget és boldogtalanságot okozhat. A kiegyensúlyozott és tartalmas élet nem úgy érhető el, ha megpróbálunk kibújni a bőrünkből, hanem éppen ellenkezőleg: ha belebújunk, ha örömmel felvállaljuk egyéni természetünket és küldetésünket.
Az élet ugyanakkor a tökéletesedés iskolája. Feladatunk a folyamatos fejlődés, érés, formálódás. Akkor tehát fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább igyekezzünk változni? Ezen a ponton mintha ellentmondásba ütköznénk, pedig szó sincs ilyesmiről. A zavart az okozza, hogy a tudatos elménkkel próbálunk lekövetni egy általa felfoghatatlan lelki folyamatot. A cél valóban a fejlődés, de ennek előfeltétele, hogy elfogadjuk a jelenlegi állapotot. A valódi, mély lelki változást nem mi csináljuk, az megtörténik velünk. Nekünk csak az alapot kell megteremtenünk hozzá azzal, hogy fejlesztjük önismeretünket, tudatosítjuk problémáinkat, őszintén szembenézünk hibáinkkal, gyengeségeinkkel. Nem vádolnunk és hibáztatnunk kell magunkat, hanem felismerni és megérteni – ezzel adunk zöld utat a változásnak. Tekintsünk úgy magunkra, mint egy nevelésre szoruló csintalan gyerekre, akit nem szidással és dorgálással, hanem szeretetteli elfogadással lehet egyre jobbá tenni.