Mindannyiunk életében vannak kritikus időszakok, amikor elbizonytalanodunk és úgy érezzük, igazságtalanul sok csapást mér ránk a sors. Az ilyen mélypontok az élet természetes velejárói, a legharmonikusabb ember sem mentesül tőlük. A különbség inkább a megküzdő stratégiáinkban van, abban, hogy ki miként közelíti meg az ilyen helyzeteket, akadálynak vagy kihívásnak tekinti-e azokat.
Vannak olyan kritikus időszakok az életünkben, melyek szinte mindenkinél bekövetkeznek, mégpedig többé-kevésbé azonos életkorban. Ilyen például a serdülőkor, amikor a fiatal önmagát és a világban betöltött szerepét keresi, de ilyen az az időszak is, amikor a korosodó szülők egyedül maradnak otthonukban, mert a felnőtté vált gyermekeik kirepülnek a családi fészekből és önálló életet kezdenek. Nagy általánosságban elmondható, hogy azok a helyzetek és időszakok a legkritikusabbak, amikor nagyobb változások következnek be az életünkben, arra sarkallva bennünket, hogy mi magunk is változzunk.
Ilyen mélyebb lelki átalakulásra és átértékelésre késztető időszak a 40-45 éves kor közé tehető életközép is, melynek megoldandó feladata az ún. életközépi válság. A válság lényege, hogy az embernek felül kell vizsgálnia addigi életútját, át kell értékelnie céljait, és egy, az addigitól sokszor merőben eltérő irányba kell fordulnia. A fogalmat Carl Gustav Jung vezette be a pszichológiába. Elmélete szerint életünk úgy épül fel, mint egy nap: van „délelőttje” és „délutánja”, és a kettőnek teljesen más célja van. Előbbi a kifelé fordulás időszaka, amikor az ember a külső világban, az aktív cselekvésben keresi a boldogságot, ilyenkor épít karriert és alapít családot. Utóbbiban viszont egyre erősebbé válik a befelé fordulás, az önismeret igénye, az ember élete valódi értelmét keresi, és felismerve személyisége mélyebb rétegeit, önvalója teljesebb megélésére törekszik. Ez a fordulat sohasem könnyű, mert a személynek át kell értékelnie addigi nézeteit, céljait, eredményeit, és egy új úton kell elindulnia. Ilyenkor a legtöbb ember ürességet és bizonytalanságot érez. Egyesek mindent elértek, amit fiatalon kitűztek maguk elé, és most nem tudják, merre tovább. Mások ilyenkor szembesülnek azzal, hogy eddig tévúton jártak, zsákutcába jutottak, és most irányt kell váltaniuk. Így vagy úgy, de szinte mindenkinek változtatnia kell élete delelőjén. Ahogy Jung mondja: “Az élet délutánján nem élhetünk a délelőtt programja szerint.”
Ha a változás/változtatás sikeres, a kritikus időszakot a megnyugvás és elégedettség állapota követi. Az ember úgy érzi, az új úton járva kiteljesedhet, jobban kibontakoztathatja a benne rejlő lehetőségeket. Ez lelki kiegyensúlyozottságot hoz. Ha azonban az ember nem képes sikeresen megbirkózni az életközépi válság kihívásaival, ha ragaszkodik azokhoz a sémákhoz, melyek szerint élete első felét élte, akkor egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülhet, és végül arra a mélységesen szomorú következtetésre juthat, hogy az életének semmi értelme sincs.
A krízisek és a válságok nem ellenünk, hanem értünk vannak. Ennek belátására rendszerint olyankor válunk képessé, amikor már túljutottunk a nehéz időszakon, és bizonyos távlatból tudunk visszatekinteni a kritikus élethelyzetre. A nehézségek pozitív hozadékainak felismerése azonban visszamenőleg is rendkívül hasznos lehet, nem véletlen, hogy a kognitív pszichoterápia is kihasználja ezt a lehetőséget a traumafeldolgozásra.