Az erős ego által okozott pszichés problémák, zavarok – 1. rész A szociális fóbia

Ahogy előző cikkem végén ígértem, leírom, hogy melyek azok a pszichés problémák, amik a túlságosan erős egóra vezethetőek vissza. A cikk megértéséhez nélkülözhetetlen a korábbi, Az ember igazi tragédiája című írás tartalmának ismerete.

Jellemzően az erős ego áll az olyan szorongásos problémák hátterében, amelyek uralkodó tünete a társas helyzetekben megjelenő zavartság és diszkomfort érzés, a szégyenlősség; vagyis azok az esetek, amikor a személy kellemetlennek érzi, ha a figyelem ráirányul, és ezért igyekszik kerülni az ilyen szituációkat, sokszor inkább az egyedüllét biztonságát választja. Szociális fóbiaként vagy elkerülő személyiségzavarként szokás diagnosztizálni az ilyen pszichés zavart. Amikor az illető személy mégis valamilyen társas helyzetbe kerül, a szorongás hatására olyan testi tünetek is megjelenhetnek nála, mint például a remegő hang vagy végtag, az elpirulás, a szemkontaktusra való képtelenség, a szapora pulzus, a verejtékezés. A leírtak ismeretében azt gondolhatnánk, hogy az ilyen problémával küzdő embernek gyenge az egója, azért olyan félénk és visszahúzódó. Sok érintett is úgy hiszi, hogy ez a problémája, és az okot az alacsony önértékelésében látja. Ez azonban tévedés, ugyanis mind a túlságosan magas, mind pedig a túlzottan alacsony önértékelés hátterében az erős ego áll. „Valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat bárkinél is, az a benned lévő ego.” – írja Eckhart Tolle.

Az ego által vezérelt ember egyik legfontosabb jellemzője, hogy különösen nagy fontossággal bír számára a saját személye. Önmaga körül forog, ezért mindig több figyelmet szentel magának, mint másoknak. A saját én fontosságának felértékelődése miatt roppant jelentőséggel bír számára az is, hogy személyiségét miként tükrözik vissza mások. Ha elismerik és csodálják, nagyon jól érzi magát, olyankor ő a „király”, ha azonban negatív kritikával illetik, önérzetében megsértik, akkor lelkileg sérül. Látható, hogy az ego által vezérelt ember önbecsülése mások róla alkotott véleményétől, személyére adott reakcióitól függ. Mivel az önvalójával való kapcsolata nagyon gyenge, biztonságát, meggyőződését nem tudja belülről meríteni, így a külső hatások kiszolgáltatottja. Minthogy lelkiállapota más emberek megnyilvánulásaitól függ, nem lehet tartósan kiegyensúlyozott. Sok erős egóval rendelkező ember folyamatos önbizalom-hullámzást él meg: időnként különlegesnek érzi magát, máskor meg egy szerencsétlen senkinek.

A társaságban félénk ember voltaképpen az egóját igyekszik védeni, óvni. Tudja, hogy a társas szituációk potenciális veszélyt jelentenek számára, mert negatív kritikát kaphat, felsülhet, megszégyenülhet, nevetségessé válhat, kellemetlen helyzetbe vagy vesztes pozícióba kerülhet. Márpedig ilyen esetekben az ego súlyosan sérül. Kizárólag az ego sérthető, bántható bennünk, így tehát minél sebezhetőbb, érzékenyebb egy ember, annál erősebb az egója. Pedig éppen az ellenkezőjét gondolnánk, nem igaz?

Hogy az ilyen személy mennyire önmaga körül forog, mennyire a saját énjével foglalkozik, az abban is tetten érhető, hogy társas helyzetekben folyamatosan saját személyére fókuszál. A pszichológia ezt önmonitorozásnak nevezi. Az illető személy ahelyett, hogy spontán módon átadná magát a szituációnak, például egy beszélgetésnek, ahelyett, hogy belesimulna az itt és most természetes áramlatába, görcsösen saját megjelenésére, gesztusaira, szavaira figyel. Igyekszik jó benyomást kelteni, hogy ezáltal elkerülje az ego újbóli sérülését. Mindeközben szorongva próbálja lekövetni, hogy mit gondolhatnak róla, milyennek láthatják a többiek. Mivel nagy fontosságot tulajdonít saját énjének, azt hiszi, hogy mások is olyan intenzív figyelmet szentelnek neki, mint ő önmagának: őt nézik, róla gondolkodnak, esetleg rajta nevetnek. Tulajdonképpen kiterjeszti az énjét, aminek hatására aztán paranoid félelmek is kialakulhatnak nála. Az ilyen problémával küzdő klienseimet félig viccesen azzal szoktam nyugtatgatni, hogy higgyék el, „a kutya sem ugatja meg őket”, senkinek sem olyan fontosak, mint önmaguknak. Minél inkább tudatosítja magában az ilyen ember, hogy problémáit saját fontosságának szubjektív felülértékelése okozza, annál jobban felszabadul a megfelelni vágyás és önmonitorozás kényszere alól, és annál inkább képessé válik arra, hogy könnyedén átadja magát az aktuális szituációnak. Csupán azt kell felismernie, hogy ő csak egy a sok közül, senki sem fog kitüntetett figyelmet szentelni neki, az ezzel kapcsolatos félelmeit a valós helyzet nem indokolja. Ennek mély megértése és az azzal járó megkönnyebbülés hatására szorongásos tünetei is csökkennek vagy meg is szűnnek.

A túl erős egóval rendelkező embert szokás nárcisztikusnak nevezni, és azokat a dölyfös önimádókat soroljuk ebbe a csoportba, akik csak saját személyükkel és érdekeikkel törődnek. Azt már kevesen tudják róluk, hogy a lelkük mélyén nagyon is sebezhetőek, minden negatív visszajelzés komoly érzelmi megrázkódtatást okozhat számukra. Most már látjuk, hogy a félénk, önbizalomhiányban szenvedő ember is nárcisztikus bizonyos tekintetben, hiszen kiemelt jelentőséggel bír számára a saját „édes, érzékeny énje”. A különbséget a kétféle embertípus között az energiaszint eltérése okozza: az extrovertált nárcisztikusok jóval vitálisabbak, van életerejük ahhoz, hogy önmagukat a szubjektív megélés szintjén a környezetük fölé helyezzék, a fent részletesen bemutatott típus viszont összeroppan saját egója súlya alatt.

A következő cikkemben további olyan pszichés problémákról írok majd, amelyek a túlzottan erős egóra vezethetőek vissza.