Betegség vagy állapot?

Betegség vagy állapot - képMindannyiunk életében vannak krízishelyzetek, nehéz időszakok, amikor tünetek kialakulása jelezheti szervezetünk kibillent egyensúlyi állapotát. Ha ilyenkor orvoshoz fordulunk, szinte biztosra vehető, hogy a szakember diagnózist állít fel – megkapjuk a „beteg” címkét. Az effajta minősítés azonban egyáltalán nem veszélytelen, hiszen könnyen beépülhet az énképünkbe, és ezáltal identitásunk részévé válhat. „Pánikbeteg vagyok”, „depressziós vagyok” – állítják magukról az ilyen emberek, és ezeknek a kijelentéseknek a mélyén mindig fellelhető a statikusság hiedelme, a diagnózis az illető személy önmeghatározásának lényeges és tartós tényezőjévé válik. A címke énképünkbe való beépülése azért veszélyes, mert az a mód, ahogyan önmagunkat definiáljuk, nehezen és lassan változik, tudattalanul is énképünk fenntartására törekszünk. Miután kialakul a „beteg ember vagyok”- féle identitás, a személy könnyen ennek fényében értelmezi és helyezi el az őt érő hatásokat – elkezdi felépíteni a beteg ember világát.

A félreértések elkerülése érdekében gyorsan leszögezném, hogy nem a diagnosztizálás ellen emelem fel a szavam, csupán azzal nem értek egyet, amikor a szakemberek túl könnyedén és mechanikusan osztogatják a megbélyegző címkéket, ahelyett, hogy a lehetséges kiváltó okokra és a természetes kezelési lehetőségekre hívnák fel a kliens figyelmét. Meggyőződésem ugyanis, hogy a tünet megjelenése még nem betegség, elképzelhető, hogy némi szemlélet- és életmódváltás is elegendő lenne a szervezet egyensúlyának helyreállításához. Ilyen esetben felesleges, sőt ártalmas betegnek minősíteni a személyt, hiszen ez a fent felvázolt kockázatokkal járhat.

Vannak olyan esetek, amikor komolyabb beavatkozásra, akár gyógyszerek alkalmazására is szükség lehet, de nem ezzel kellene kezdeni a kezelést. A súlyosabb betegségek legtöbbször megelőzhetőek lennének, ha idejében a megfelelő módon közelítenénk a kialakult tünetekhez. Mit értek megfelelő megközelítés alatt? Elsősorban annak felismerését, belátását, hogy a tünetek csupán kibillent egyensúlyi állapotra utaló jelzések, melyek nem ártani, hanem üzenni akarnak nekünk, tehát nem elnyomni kellene őket, hanem figyelni rájuk. Másodsorban pedig azt értem alatta, hogy önmagunkat és életünket némi elemzésnek alávetve fel kellene tárnunk az egyensúlyvesztést kiváltó okot, hiszen csak annak megszüntetésén, megváltoztatásán keresztül tudjuk ténylegesen megoldani az előállt problémát.

Pszichológusi praxisomban azt tapasztalom, hogy sok kliensemnek a saját, betegségtől való félelme okozza a legtöbb szorongást. Ilyen esetben az egyszerű tisztázó-nyugtató beszélgetésnek is terápiás hatása van. Az ember elméje eleve hajlamos hamis riadót fújni, ha pedig ezt még egy orvosi diagnózis is megtámogatja, az a teljes kétségbeesés állapotába taszíthatja a személyt. Ilyenkor fontos tisztázni, hogy a tünet nem feltétlenül súlyos és tartós pszichés patológia jele, és hogy végső soron a kibillent egyensúly helyreállítása mindig gondolkodás- és/vagy életmódváltással érhető el. Utóbbi kétségtelenül több időt és erőfeszítést igényel, mint a tabletták lenyelése, de cserébe természetes és valós megoldást jelent.

Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy a társadalmi rendszerek, gépezetek minden területen akadoznak, nyikorognak, nehézkesen és lassan működnek. Kerüljünk kapcsolatba akár az egészség-, az oktatás- vagy az igazságüggyel, könnyen megtapasztalhatjuk ezt. Külföldi ismerőseimtől, klienseimtől tudom, hogy ez nem magyar sajátosság, globális jelenségről van szó. Meggyőződésem, hogy ezek a kaotikus viszonyok az ember ébredését, a saját életéért való felelősségvállalását szolgálják. Egyszerűen lejárt annak az ideje, amikor kívülről kapta meg az ember a segítséget, most már önmagán kell segítenie – belülről. Ebből következik, hogy véleményem szerint az orvostudománynak, az egészségügynek és magának a pszichológiának is fokozatosan át kell majd alakulnia a jövőben: ahelyett, hogy külső beavatkozásokkal belenyúl a kliens testi-lelki működésébe, a terapeutának egyre inkább tanácsadóként és segítőként kell majd részt vennie a kliens ébredő-kiteljesedő-öngyógyító folyamatában. Pszichológusként én már most ezt az irányt igyekszem képviselni.

Kategória: Gondolatok | A közvetlen link.

Van véleményed? Mondd el gyorsan!

Az Email címed nem tesszük közzé. A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitöltened!