Földi tisztítótűz

Nem vallási értelemben földi világunkat afféle tisztítótűznek tekintem. Ezen a létsíkon ugyanis azt tanuljuk, hogy miként válhat az ember mind tudatosabbá és a lélek egyre tisztábbá és nemesebbé. Gyönyörű, ám roppant nehéz küldetés! Úgy gondolom, minden ember egyéni életfeladattal jön a világra, de ezek egy vonásban megegyeznek: mindegyik a fejlődést célozza meg. A földi létsík olyan, mint egy hatalmas, élő jelzőrendszer, ami folyamatos visszajelzéseket ad nekünk tudatos és tudattalan működésmódunkról. Ezek a visszacsatolások a külső világból, leggyakrabban más emberek közvetítésével érkeznek meg hozzánk. Ha például a szomszédunk goromba velünk, utálhatjuk ezért, de ebben az esetben nem használjuk fel a kapott jeleket, nem tisztázzuk magunkban, hogy ezt a helyzetet hogyan váltottuk ki, és ezért várhatóan további, egyre erősebb jelzéseket fogunk kapni. Minden egyes hatás, amivel találkozunk, rólunk szól, nekünk üzen, és ha ezt az üzenetet megfejtjük, a lecke azonnal létjogosultságát veszti, a probléma megoldódik, a harmónia helyreáll.

Szeretném megosztani veled egy személyes élményemet. Tegnap reggel történt velem, az szolgáltatta ennek a cikknek a témáját is. Példán keresztül talán könnyebben megérthető, hogy mit értek a „földi tisztítótűz” fogalma alatt.

Távolsági buszon utaztam. Már felszálláskor megpillantottam egy régi munkatársamat, akivel több évvel ezelőtt dolgoztam együtt, közvetlen kollégák voltunk. A viszonyunk viharos volt, sok fejfájást okozott nekem. Később útjaink szétváltak, és nagyon ritkán láttuk egymást, a kapcsolat teljesen megszűnt közöttünk. A buszon négy ülésnyi távolságra ültem le tőle, háttal neki, így egész úton nem láttam többé. A hangját viszont hallottam: viszonylag hangosan, nagy vehemenciával ecsetelte beszélgetőtársának, hogy én milyen „rohadék alak” vagyok. Nem tudom, sejtette-e, hogy hallom, amit mond, ha igen, nyilvánvalóan nem zavarta. Nagyon rosszul érintett a dolog. Annál is inkább, mert én mindig igyekeztem korrekt lenni vele szemben, soha nem bántottam, együttműködésünk idején mindig ő provokálta ki a vitákat. Az első spontán érzelmi reakcióm a megbántottság és a düh, a „hogy képzeli, hogy merészeli?!” volt. Kikérhettem volna magamnak, de tudtam, hogy az ego sértettségéből kiinduló megnyilvánulások semmit sem oldanak meg, csak még inkább elmérgesítik a helyzetet. Így inkább maradtam a helyemen és figyeltem tovább. Szinte semmi sem volt igaz abból, amit mesélt, de ezen nem lepődtem meg. Azon viszont igen, hogy milyen heves indulatokat váltok ki belőle. Mivel ártottam ennek az embernek ekkorát? Miért gyűlöl ennyire? Hiszen én sohasem voltam ellenséges vele szemben… Elkezdtem gondolkodni, felidéztem magamban azt az időszakot, amikor együtt dolgoztuk. És lassan összeállt a kép. Eszembe jutott, hogy éppen a buszon is megnyilvánuló nyers viselkedési stílusa és az állandó hazudozásai miatt mindig lenéztem őt. Igyekeztem korrekt módon viszonyulni hozzá, de nagyon nehezen tudtam elviselni a közelségét. Egyfajta felsőbbrendűség-tudatom volt vele szemben. És ő ezt érezte. Habár tudatosan nem fejeztem ki, bizonyos önkéntelen viselkedésjegyekből, gesztusokból rájött. És ezért gyűlölt engem. A gondolataim asszociációs láncolatában aztán továbbléptem. Eszembe jutott, hogy nem ez volt az egyetlen eset az életemben, amikor abból adódtak problémáim, hogy önmagamat bizonyos embereknél többre tartottam. Magyarázatom persze mindig volt erre, ráadásul ezek többnyire meg is állták a helyüket. Igazam volt, de nem ez a lényeg! Ezek a problematikus helyzetek ugyanis egytől egyig azt a hajlamomat tükrözték vissza, hogy gyakran lenézek, elítélek másokat. Arra mutattak rá, ami rosszul működött bennem, és teljesen mindegy, hogy ezt miféle emberek közvetítették felém. Viselkedhetek úgy, mint a világ legjobb embere, amíg a lelkem mélyén ott lappang ez a látens egoizmus, mindig számíthatok konfliktusokra, támadásokra. Gondolatainknak és érzelmeinknek sajátságos rezgéseik vannak, melyeket a környezetünkben élők felfognak, tudattalanul is érzékelnek. Ezért amíg magunkban nem rakunk rendet, amíg ki nem takarítjuk a „lelki gazt”, amíg az leckéinknek tisztítótüzében el nem ég, mindig megteremtjük magunknak a bajt, a konfliktust.

Amikor felismertem, hogy mit üzen ez a helyzet önmagamról, hogy miért kellett találkoznom a buszon a régi ismerőssel, a rossz hangulatom elillant és megkönnyebbültem. A róla alkotott véleményem mit sem változott, de ez az egész nem is róla szólt. Lehet, hogy ő egy hazug gazember, de az az ő problémája, amiért a sors az utamba hozta, az meg az enyém. Nekem csak azzal kell foglalkoznom. Nem kell a másik személyt feltétlenül szeretnünk, de a nekünk címzett, általa közvetített leckét alázattal kell fogadnunk.

Mire úti célomat elértem, már szinte együttérzés volt bennem az egykori munkatárs iránt. Az jutott eszembe, hogy akaratlanul is mennyi bosszúságot és talán fájdalmat okozhattam neki, ha így gyűlöl engem. Gondolatban bocsánatot kértem tőle. Amikor szálltam le a buszról, arra számítottam, hogy hallani fogok még néhány bántó megjegyzést, de érdekes módon síri csend volt. Bizony, minden lecke csak addig tart, amíg a célját el nem éri, egy pillanattal sem tovább.