Balra: Aszklépiosz botja, a gyógyítás szimbóluma
A minap magam is megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor egy túlbuzgó szakember többet árt a hozzá segítségért fordulónak, mint amennyit használ. Mivel hetek óta fáj a jobb lábam, bejelentkeztem masszázsra. Biztosan megerőltettem futás és az azt követő nyújtás során, gondoltam, jót fog neki tenni a lazító kezelés. E-mailt küldtem a masszőrnek, amiben leírtam, hogy lábfájás miatt kérném a segítségét. Másnap felhívott telefonon. Ahelyett, hogy részletesebb ismertetést kért volna a panaszommal kapcsolatban, azzal indított, hogy habár három héten belül biztosan nem tud fogadni (tehát segíteni nem tud!), de gondolta, felhív, mert elképzelhető, hogy nagy a probléma, és azonnali beavatkozást kíván meg. Ezután kifejtette, hogy talán trombózis áll a háttérben: egy vérrög is kiválthat ilyen panaszokat, amely felfelé haladva és a megfelelő eret elzárva, tüdőembóliát okozhat, ami végzetes kimenetelű is lehet. Két perc alatt eljutottunk odáig, hogy nem kizárt, hogy lábfájásom halálos veszély jele, és tulajdonképpen bármikor üthet az utolsó órám. Elhűlve hallgattam. Később tisztáztuk, hogy a trombózis egyéb tünetei nem állnak fenn, így ennek a lehetőségét valószínűleg kizárhatjuk, de így is sokkoló volt számomra a beszélgetés, egy ideig még a hatása alatt maradtam.
Miután letettem a telefont, az jutott eszembe, hogy klienseimnél is milyen gyakran tapasztalom az elhamarkodottan kiosztott, nem kellőképpen megalapozott diagnózisok káros hatásait. Sokszor pusztítóbb az orvosi szakvélemény által kiváltott ijedtség, mint maga a kórkép. Éppen ezért, egy szakembernek mindig hatalmas felelőssége van abban, hogy mit és hogyan közöl. A „soha ne árts” (lat.: primum nil nocere), mint a hippokratészi eskü alapelve, nagyfokú körültekintést és tapintatot követel(ne) meg. Ezt minden segítő hivatásban dolgozónak tudnia kellene, még akkor is, ha nem orvos és/vagy nem az emberek lelkével foglalkozik. A masszőrt valószínűleg az őszinte jó szándék vezérelte, amikor figyelmeztetni akart, de ezt finomabban kellett volna kifejezésre juttatnia.
Mindennapi munkám során gyakran tapasztalom, hogy a betegségektől és a haláltól való félelem a szorongásos zavarok legfőbb kiváltó oka. Ilyen esetben komoly kárt okozhat a tapintatlan orvosi hozzáállás. A betegségtudat ugyanis mélyen befészkelheti magát a páciens lelkébe, ezáltal pedig akadályozhatja a gyógyulást. Meggyőződésem, hogy azzal segíthetjük leginkább a klienst a fejlődésben, ha egészségi problémáit állapotnak, és nem betegségnek minősítjük. Ahelyett, hogy az egymást kizáró kategóriák képzetét erősítenénk, jobb, ha egészség-betegség skálában gondolkodunk, amelynek bármely köztes pontjára is helyezhetjük magunkat, és ahol a fejlődés folytonossága biztosított.
A megfelelő hozzáállás kialakítása segítene abban is, hogy betegségtudatunk reális keretek között maradhasson, hogy elménket ne áraszthassák el a tragédiák rémképei. A hipochondria rengeteg ember mindennapjait keseríti meg. Ez részben a fent említett kategorizáló-címkéző gondolkodásmódunk következménye, de a problémához nagyban hozzájárul a kliensek azon rossz szokása is, hogy az indokoltnál jóval több figyelmet szentelnek a kórképeknek: olvasnak és előadásokat hallgatnak róluk, ilyen témájú fórumokat nézegetnek. „Jobb, ha óvatos vagy az egészségügyi könyvek olvasásával. Belehalhatsz egy sajtóhibába!” – figyelmeztet Mark Twain.
Ám a hipochondria legmélyebb és legalapvetőbb oka természetesen az ember sötét halálfelfogása, az ego megsemmisüléstől való ősi félelme. Ha hinni tudunk a lélek halhatatlanságában, azzal jelen földi létünk minőségét is emeljük, hiszen kevesebb szorongással élünk. Egyébként meg gondoljunk csak bele: bármilyen is a hitünk, olyasmi miatt szorongunk, ami végtelenül természetes része a körforgásnak, hiszen aki megszületik, az előbb-utóbb meg is hal. Nagyon sokat segítene, ha meg tudnánk barátkozni ezzel. Ehhez a gondolathoz kapcsolódóan egy szellemes anekdotával zárom cikkemet.
Egy sorsa iránt érdeklődő ember felkeresi a híres jövendőmondót. A jós kirakja a kártyalapokat, majd mélyen a tanácskérő szemébe néz, és kemény, részvétlen hangon így szól: „Maga meg fog halni. Tud róla?”. Emberünk falfehérré váltan hebegi: „Úristen! Meg fogok halni? De hát… hát… hogy? Nem is vagyok beteg…” A jós alaposan végigméri tekintetével a rémült tanácskérőt, és ezt mondja: „Bizony, meg fog halni, – de addig még van egy negyven éve!”