Néhány napja levelet kaptam egy olvasómtól, aki leírta, hogy gyermekkorában az osztálytársai sokat bántották, kiközösítették, és ez maradandó lelki sérüléseket okozott benne. Már felnőtt, de a mai napig tart az emberektől, nem bízik bennük, ma sem tudja kezelni a bántó helyzeteket, így nehezen teremt kapcsolatokat is. Azt kérdezi levelében, hogy miként tudná megvédeni magát, hogy végre kiléphessen az áldozat szerepéből.
Problémája eszembe juttatta, hogy én is súlyosan kiközösített gyerek voltam az általános iskolában. Én is védtelennek éreztem magam és pokolként éltem meg minden egyes napot. És valóban, az ilyen élmények mély nyomokat hagynak az emberben és hosszú időre meghatározhatják az önmagáról és másokról alkotott képét. Én is évekig cipeltem a bántalmazások és megaláztatások súlyos terheit. Akkor sikerült letennem őket, amikor felismertem, hogy az Univerzum mindig igazságosan működik, és a gyerekkori problémáimmal karmikus adósságot törlesztettem. Ha valaki a helyzetével visszaélve kegyetlenül bánik más emberekkel, akkor a sors úgy intézi, hogy még abban, vagy valamelyik következő életében ő is megtapasztalja mindazt a rosszat, amit másoknak okozott. Ennek a felismerésnek köszönhetően ma már tárgyilagosan, negatív érzelmek nélkül tudok visszagondolni a gyerekkori rémségekre, és felszabadult, kiegyensúlyozott emberként tudom élni az életem.
Két fontos dologra szeretnék rámutatni a fent említett levél kapcsán. Az egyik az, hogy mekkora hibát vétünk azzal, ha a múlt tapasztalásainak a szorításában maradunk. Az ember folyamatosan változik, már ma sem teljesen ugyanaz a személy vagy, aki tegnap voltál. Minden egyes apró hatás formál bennünket. És ahogy mi magunk, úgy változik az életünk is. Mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy a múlt élményeinek a tükrében lássuk a jelenünket és a jövőnket is. Néhány napja beszélgettem egy kliensemmel, aki több éven keresztül küzdött a pánikbetegséggel, és bár már hosszú ideje tünetmentes, nem képes kilépni a betegségtudatból. Annyira azonosult a pánikbeteg szerepével, hogy nem tudja elhinni, hogy már nem az. Sokan működünk így. A gyermekkori élmények éppen azért olyan meghatározóak, mert az akkor megélt tapasztalásokat beépítjük az énképünkbe, amely aztán makacsul ellenáll a változásoknak. Fontos felismernünk azonban, hogy mi nem a múltunk vagyunk. Minden egyes nap egy új lehetőség, hogy változzunk, hogy más emberek legyünk. Csak az emlékeink kötnek bennünket egykori önmagunkhoz, valójában már egyáltalán nem azok vagyunk, akik 5-10 évvel ezelőtt voltunk. Engedjük meg magunknak a változást!
A másik dolog, amire a levél kapcsán fel szeretném hívni a figyelmet, az a más emberekhez való viszonyulásban fellelhető gyakori hiba. A levélíró azt kérdezi, hogyan védhetné meg magát. Már ez a kérdés is tévedésen alapszik. Hiszen gondoljunk bele, miért akarja valaki megvédeni magát! Nyilvánvalóan azért, mert fél, mert azok a rossz élmények mozgatják, melyeket korábban átélt. Ebből a tapasztalati anyagból merít, ebből a szubjektív valóságból kiindulva közelít az emberekhez. Márpedig, ha már a kiindulás is negatív energiáktól terhelt, akkor hogy várhatunk pozitív eredményt? Az az ember, aki félelemből cselekszik (és az önvédelmi igény mindig erre utal), nagy valószínűséggel be fogja vonzani azokat a helyzeteket, amelyekben valóban meg kellene védenie magát. Ezt a törvényszerűséget önbeteljesítő jóslatnak nevezi a pszichológia, újabban pedig a gondolat teremtő erejeként szokás utalni rá. Nem csoda, hogy a mártír típusú emberek gyakran kerülnek megalázó, kiszolgáltatott helyzetekbe, melyekben félelmeik beigazolódni látszanak.
Mit tudok tanácsolni a levélírónak? Elsősorban azt, hogy ne azonosuljon egykori önmagával, hiszen a történések óta sok-sok év eltelt, és mind ő, mind a környezete rengeteget változott azóta. Fogadja el, hogy valamiért meg kellett élnie az iskolai szörnyűségeket és fókuszáljon arra, hogy mit tanult, mit profitált azokból az élményekből. Mindig a nehézségek építenek bennünket legjobban. Használja fel a tapasztalatokat ahelyett, hogy szenved az emléküktől. Ha erre képessé válik, akkor már nem az lesz a vágya, hogy megtanulja megvédeni magát. Akkor már el tudja hinni, hogy az emberek nem rosszak, és vannak megértésen és szereteten alapuló kapcsolatok is. Ha pozitív hozzáállást tanúsít az élethez, akkor annak megfelelő élményeket fog megtapasztalni. Védekezés helyett meg kell tanulnia bízni az emberekben és szeretni őket. Ennek útja azonban önmagán keresztül vezet: először meg kell békélnie a fájó múlttal és rendbe kell tennie a saját magához fűződő viszonyát. Az emberszeretet ugyanis az egészséges önszeretettel kezdődik.