Azt ígértem, az énképről fogok írni. Időközben azonban újabb leveleket kaptam, hozzászólások érkeztek, melyekre úgy érzem, reagálnom kell.
Az olvasói reakciók többsége a pozitív gondolkodás témakörében érkezett, mégpedig abban a vonatkozásban, hogy miként lehetséges a pozitív gondolkodás, ha az ember élete tele van feszültséggel, szorongással, negatív történésekkel.
Erről eszembe jutott egy személyes élményem, amit most megosztok veletek. Tanulságként szánom, válasznak a fentihez hasonló vélekedésekre.
Két évvel ezelőtt volt szerencsém Svédországban eltölteni 10 hónapot. Egy ifjúsági központban dolgoztam, csoportokat vezettem. Nem tudom, tudjátok-e, hogy Svédország Európa egyik legbefogadóbb állama, az életveszélyes övezetekből érkező menekültek egyik célországa. A csoportjaimnak is tagja volt több Szomáliából, Irakból, Afganisztánból menekült 14-16 éves fiatal. Sokszor adódott alkalmam elbeszélgetni velük, így elég részletesen megismerhettem személyes történetüket, Skandináviába kerülésük körülményeit. A fiatalok elmesélték, hogy a hegyeken keresztül szöktek ki országukból, volt aki a szüleivel indult neki a kockázatos útnak, volt aki egyedül, vagy hasonló korú társaival. A szökési kísérlet kétesélyes volt: vagy kijutnak az országból, és elindulnak egy emberibb életet keresni maguknak, vagy elfogják és megkínozzák, esetleg meg is ölik őket. A csoportom tagjai szinte kivétel nélkül elveszítették a kapcsolatot szüleikkel a menekülés során, és azóta sem hallottak felőlük semmit. Fogalmuk sincs, hogy élnek-e egyáltalán, és ha igen, mi történt velük. Miután sikeresen kijutottak az országból, hosszú hónapokon keresztül kóboroltak gyalogosan (amikor alkalom adódott, autóstoppal), étlen-szomjan, hegyen-völgyön át, amíg eljutottak a szebb életet ígérő európai országokba. Egyesek előbb Németországban, Dániában próbáltak szerencsét, majd miután ezek az országok elutasították tartózkodási kérelmüket, Svédországban kötöttek ki. Néhányuk helyzete most is bizonytalan, mert a kérelmüket ott is elbírálják, és a döntés kétesélyes. A döntési folyamat általában néhány hónapot vesz igénybe, és ha nem maradhatnak, onnan is menniük kell. De hová?
Ezek a fiatalok, amíg legálisan tartózkodhatnak az országban, szociális ellátást élveznek, iskolába járnak, mindaz a jog megilleti őket, ami az ottani állampolgárokat. Sokuk végleg maradhat, de ezt minden esetben bizonytalan várakozás előzi meg.
Én 30 éves voltam, amikor ott éltem közöttük, egy idegen országban, egyedül, távol a szeretteimtől, ismerőseimtől. És nem volt könnyű, még úgy sem, hogy napi kapcsolatban voltam az itthon maradtakkal. Belegondoltam ezeknek a fiataloknak a helyzetébe: 15 éves korukra megélték a teljes létbizonytalanságot, túl vannak egy életveszélyes menekülésen, elveszítették szüleiket és egy teljesen idegen, kultúrájában az övékétől nagyon eltérő országban élik a mindennapjaikat arra várva, hogy az állam döntést hozzon a sorsukról… Mindeközben be kell illeszkedniük, meg kell tanulniuk egy teljesen idegen nyelvet, ugyanolyan iskolai feladatokkal kell megbirkózniuk, mint a többi gyereknek.
És tudjátok, mi az igazán érdekes? Ezektől a fiataloktól sohasem hallottam egyetlenegy panaszos szót sem! Barátságosak és hálásak voltak, és boldogok, hogy biztonságban élhetnek. Hogy nem kell attól rettegniük, hogy bármikor az életükre törhetnek. Hogy van fedél a fejük felett, meg meleg ruházatuk. Hogy iskolába járhatnak és tanulhatnak, mint minden más fiatal.
És amikor láttam őket, mindig eszembe jutott a mi szörnyűséges hungaropesszimizmusunk. Az, hogy mindig megtaláljuk azokat a dolgokat az életünkben, amik miatt idegeskedhetünk, szoronghatunk, panaszkodhatunk, és figyelmünket ezekre szűkítjük be. Ennek megfelelően eluralkodik rajtunk a “mi életünk borzasztó, alig lehet elviselni”-féle lelkiállapot, és többé már se szemünk, se fülünk nincs arra, ami az életünkben szép és jó. Pedig van ilyen bőséggel, csak azokat természetesnek vesszük. Ha kell, menj le a budapesti metró aluljáróba és nézz körül! Embereket fogsz látni, akik a földön hevernek, mert nincs lakásuk, nincsenek hozzátartozóik, szeretteik, barátaik. És ez nem Szomália vagy Afganisztán. Ez az Európai Unió 2013-ban!!! Tehát van okod örülni, van okod hálásnak lenni, és próbáld megtalálni az életedben ezeket az okokat! És itt kezdődik a pozitív gondolkodás! Nem arról van szó, hogy be kell magyaráznod magadnak, hogy az életedben a rossz dolgok milyen nagyon jók. Ez önámítás lenne, és úgysem tudnál hinni benne. Ráadásul ebben az esetben is a rosszból indulnál ki, arra fókuszálnál. A pozitív gondolkodás alapja az, hogy a problémák helyett a szép és jó dolgokra kezdesz el tudatosan figyelni. Hogy kinyílik a szemed és füled ezekre is.
Ez a válaszom egyik-másik levélre, olvasói véleményre, amit mostanában kaptam. És még ide teszek egy videót.
Van, aki nem ismeri Nick Vujicic nevét? Fiatal férfi, aki 30 évvel ezelőtt végtagok nélkül jött a világra. Gyermekkorában öngyilkos akart lenni, mert úgy érezte, az élet áldozata, és így semmi öröme nem lehet a földi létben. Aztán megküzdött önmagával, és ma már nemcsak, hogy teljes életet él, hanem emberek tömegeit motiválja arra, hogy találják meg életükben az értéket, amiért érdemes élniük. Hihetetlen pozitív kisugárzása pimaszul arcon csap minden kishitű, sopánkodó pesszimizmust, és megmutatja, hogy sokan mennyire értékvakságban élünk.
Nézd meg az alábbi videót, majd vond le a tanulságokat a magad számára!
Jómagam is egy “harcos” természetű nőszemély vagyok. Soha, de soha nem adom fel! Amikor baj, bánat, gyász ér – természetesen én is padlóra esem! Mint mindnyájan. – De! Azonnal módszeresen megkeresem és meg is találom a kapaszkodót, amivel kirángathatom magamat abból a könnyes-sírós, bánatos lelkiállapotból. Nem mondom, hogy könnyen megy, de többnyire sikerül. Van, hogy gyorsan, van, hogy hosszabb ideig kell rajta dolgozom.
Valóban “dolgoznom”, mert szisztematikusan keresem meg az életem legapróbb örömeit, és azokkal vértezem, bástyázom körül magamat.
Többször félhangosan ki is mondom, hogy nemcsak gondoljam, de halljam is, hogy szerencsés vagyok: látok, hallok, beszélek, forog az agyam, meg tudok magam körül minden szükséges dolgot csinálni, a gyerekeim egészségesek, van két kutyám Akik rajongással szeretnek. Van házacskám, ahol boldogan élhetek és vannak csodálatos dió- és szílvafáim, melyek sok terméssel örvendeztetnek meg. A kertünkben sok, nagoyn sok madár fészkel (télen mindig etetem őket!) – így minden áldott napomat megörvendezteti az a hangverseny, amit a madarak rendeznek.
A mindennapi kenyeremet megadja a Teremtő, saját kútam van, aminek jóízű és tiszta a víze.
Ezek mind, mind örömek! De fontos, hogy észrevegyük. Természetesen nekem is vannak gondjaim, amelyek senkit nem kerülnek el. De olyan jó érzés átlendülni azokon, legyűrni és nap, mint nap felülkerekedni! Egy győzedelmes sóhajjal tovább ÉLNI! Itt mindig az ÉLNI szón van a hangsúly, de egyáltalán nem mindegy az, hogy HOGYAN?! A rosszat, a keserveset, a fájdalmakat, a gondokat legyűrni és győzedelmeskedni, vagy rinyálni és minden napunkat elviselhetetlen szomorúsággal megélni?! Ez utóbbi bizony sok, nagyon sok betegséget is okoz(hat). Kimutathatóan a rák táptalaja a stressz… Ezért óvnunk kell magunkat, átélni, átlendülni, nap, mint nap felvenni a harcot – betegséggel, deviza hitellel, pénz szűkével, emberek értetlenségével, esetleg tömény rosszindulattal szemben.
Nagyon fontos, túlélni és hárítani a gonoszságot. Nem agyalni rajta, hogy ezt vagy azt most miért szórták ránk?! Többnyire azért, mert a “szóró” boldogtalan, szerencsétlen, többnyire önmagával nap, mint nap összevész. Tehát ki a szerencsés? Én. Mert én tudok feltápászkodni és újbólagosan nekilendülni a harcnak. Győzedelmeskedni, átlendülni és megbocsátani. Ez is fontos! Nem hagyni rágni a lelkünkben a rosszindulatot, az írigykedést.
Minek?
A halottas ingen nincsen zseb. Akik annyira mértéktelenül besepernek mindent, anyagiakban, úgy hiszik barátságban (pedig azok többnyire érdekkapcsolatok), azok hidd el nem mindig boldogak.
A boldogság? Megfoghatatlan! De mindenütt ott van, csak rá kell csodálkoznod, rá kell nyitni a szemedet és fel kell fedezned. Minden áldott napodban! Ez az Élet csodája! Élj vele!
Kedves Georgina!
Köszönöm ezeket a sorokat. Több gondolat is átsuhant az agyamon, amíg olvastam őket. Az egyik, amit kiemelnék, hogy valóban nem mindegy, hogy megéljük vagy csak túléljük az életünket. Sajnos azt látom, hogy a legtöbb ember célja alapvetően ez az utóbbi – túlélni a mát, majd a holnapot és így tovább. Ennek az a veszélye, hogy észrevétlenül áthaladunk az életünkön, anélkül hogy valaha is igazán éltünk volna.
A másik, ami eszembe jutott a kerti idill kapcsán, hogy a világ igazi értékeit talán könnyebben megláthatják azok, akik természetközelben élnek. A nagyváros zaja, sietős tömege ezt kissé megnehezíti. De mindenkinek van lehetősége olykor keresni egy kis zöld helyet, ahol nyugalom honol, és rácsodálkozhat a természet szépségeire.