Egyik korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy olykor megesik, hogy bizonyos, addig kórosnak tartott állapotokat kiemelünk a betegségek táborából. Utaltam rá, hogy ez történt pl. a homoszexualitással is, amelyet néhány évtizede még betegségnek tartottak, ma pedig a tudomány hivatalos álláspontja szerint nem az.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mi alapján dönthetjük el egy állapotról hogy kóros-e vagy sem, illetve hol húzódik a határ betegség és egészség (ha úgy tetszik, normalitás) között. Tapasztalhatjuk, hogy ennek meghatározásában még a tudomány művelői is nehézségekkel küzdenek, és olykor nézőpontváltás történik.
Az első dolog, amit látnunk kell, hogy annak eldöntésében, hogy egy bizonyos állapot kóros-e vagy sem, hatalmas súllyal szerepel az adott társadalmi közeg, a kultúra. Egyes bennszülött népeknél normálisnak, megszokottnak számító életvitelt mi nagyon furcsának, akár betegesnek tarthatunk, mert számunkra idegen, érthetetlen, európai normalitás szemléletünkkel összeegyeztethetetlen. Ahogy a társadalom normái változnak, úgy definiáljuk át újra meg újra az egészség fogalmát is.
A másik tényező, ami megnehezíti a betegség és normalitás egyértelmű meghatározását az, hogy nehezen eldönthető, hogy hol húzzuk meg a határt. Az emberek hajlamosak kategóriákban gondolkodni: aki nem egészséges, az beteg, és minden ember vagy ide tartozik, vagy oda. Ez azonban nem így van. Sokkal inkább skála mentén kell elképzelnünk a helyzetünket, amelynek egyik végpontja az egészség, másik a betegség. A két végpont között helyezkedünk el valamennyien, ki egyikhez közelebb, ki a másikhoz. Amikor állapotunk romlik, a betegség végpont felé történik elmozdulás, amikor pedig a terápia hatására javul, akkor az egészség végpont felé. Úgy gondolom, nagyon kevés olyan ember él a Földön, aki a skála bármelyik végére helyezhető, túlnyomó többségünk annak mentén sorolható be.
Ebből következik, hogy sok esetben nagyon nehéz meghatározni a lelki egészség és betegség közötti határvonalat, és valójában nem is kellene erre annyira törekednünk, de mivel az emberi gondolkodásmód egyik legjellemzőbb sajátossága a kategorizálás, ezért belső kényszert érzünk, hogy minden embert vagy az “egészséges” vagy a “beteg” címkével jelöljünk meg.
Ez azonban azt a veszélyt hordozza, hogy azonosulás történik a címkével, énképünk részévé válik pl. betegségünk tudata. Arról már sokat írtam, hogy ez azért veszélyes, mert az énkép nem adja meg magát könnyen, nehezen változtatható. Azzal hogy ez beépül, az adott személy óhatatlanul a “beteg” kategóriába kerül, amelyből meglehetősen nehézkes és korlátozott az átjárhatóság a másikba. Sokszor tehát a gondolkodásmódunk helyez áthághatatlan szakadékot lelki egészség és betegség közé azzal, hogy kategóriákat hoz létre. Ha azonban úgy tekintünk lelkiállapotunkra, hogy az a fent ismertetett skála egy bizonyos pontjában helyezhető el, akkor sokkal könnyebb az elmozdulás a kívánatos irányba.
Miért szántam ezt a bejegyzést ennek a témának? Elsősorban azért, mert ha a fent leírtak ismeretében közelíti meg valaki saját helyzetét, akkor sokkal nagyobb hite lehet a gyógyulásban, hiszen nem betegként tekint önmagára, hanem olyan személyként, akinek szükséges elmozdulnia az egészség irányába. Másodsorban pedig azért írtam erről, mert engem nagyon zavar az, ahogyan bizonyos emberektől elvitatjuk az emberi méltóságot, és megfosztjuk őket a személyiségüknek kijáró tisztelettől azzal, hogy a nem kívánatos “beteg” címkével ellátott dobozba rakjuk be őket.
Mindannyian hasonló cipőben járunk, mindannyiunknak megvannak lelki terheink, traumáink, mindannyian keressük az utat a teljes élethez, az egészséghez, a boldogsághoz. És ezen az úton mindannyian el is tévedünk olykor.
Engedjünk hát meg önmagunknak és egymásnak némi tévelygést, és ne ítéljünk és címkézzünk azonnal! Zárjuk szívünkbe Paul Watzlawick végtelenül humánus mondását: “Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben!”
Az embernek néha nem csak önmagával, a belső énjével kell megküzdenie a “beteg”-”egészséges” kérdésében. Én “beteg” vagyok születésem óta. Így kezeltek, szüleim mindentől óvtak. Zárkózott, félénk emberré lettem. Évekkel ezelőtt olyan munkahelyre kerültem, ahol több száz, valamilyen betegségben szenvedővel dolgoztam együtt. Ők nem láttak betegnek, hiszen a gyermekkoromban végzett szívműtét nem látszik rajtam. Ők “normálisnak” kezeltek, és egészen nyitott lettem. És ott ismerkedtem meg a párommal is, aki szintén nem “beteg”ként tekintett rám. Most, 33 évesen kezdem belátni, hogy ideje beteg-kislány helyett egészséges-fiatal-nőnek tekintem magam, és különös módon ehhez az édesanyámat a legnehezebb hozzászoktatnom.
Igen, ez így van. Sokszor a környzetünk címkéz bennünket ilyennek vagy olyannak, és el is várja tőlünk, hogy annak a szerepnek megfeleljünk. Erről is írtam már korábban egy bejegyzésemben.
Örülök, hogy találtál olyan embereket is, akik az egészséges nőt látták benned, és így esélyt adtak, hogy az énképed is változzon.
Örülök, hogy hasonlóan gondolkodunk ebben a kérdésben.
Fontos téma, és tulajdonképpen nincs is olyan ember, akit ne érintene.
Az egészség definícióját jól megfogalmazta, ez jelenleg a hivatalos meghatározás. Erről is fogok még írni.
Ez is jó cikk!
Nagyon jó a cikk.
Az a tapasztalatom, hogy az nagyon fontos saját magunk hogyan gondolunk a helyzetünkre, egy megoldandó helyzetnek tekintjük e az állapotunkat, vagy már a sírhelyet is megrendeljük e. Sajnos a közvetlen környezetemben látom az utóbbi hozzáállást és rettenetes ahogyan egy ember leépíti saját magát holott az orvosok nem találnak nála komoly problémát.