Az ember lelki működésének egyik meghatározó sajátossága a pszichés önvédelmi stratégiák alkalmazása. Ennek célja egyrészt a személyiségstruktúra stabilitásának, koherenciájának megőrzése, másrészt a minket érő traumák enyhítése, semlegesítése. A kihívásokra adhatunk egészséges válaszokat, hatékonyan megküzdve az aktuális nehézséggel, de reagálhatunk félelemből is, amikor is nagy az esélye, hogy inadekvát választ adunk. Utóbbi esetben nem oldjuk meg a problémát, hanem beletörődünk, túlreagáljuk vagy elhárítjuk. Nézzük meg ezt a három lehetőséget egy konkrét, mindennapi élethelyzeten keresztül!
Képzeld el, hogy a munkahelyeden füledbe jut, hogy a főnököd túlóráztatni akar, azt szeretné, hogy ma tovább maradj benn. Érthető módon, semmi kedved ehhez. Mik a lehetőségeid? Választhatod azt, hogy megadod magad a helyzetnek, behódolsz a főnök akaratának, és rossz szájízzel maradsz. Megteheted azt is, hogy keményen szembeszállsz vele, dühösen, akár támadóan lépsz fel a saját védelmedben, ami nagy valószínűséggel konfliktushoz vezet. És dönthetsz úgy is, hogy amennyiben lehetséges, elkerülöd a vele való találkozást, és a munkaidő végeztével gyorsan kisurransz a hátsó ajtón, még mielőtt közölhetné veled a szándékát, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor maradsz, és ködösítéssel, önbecsapással nyugtatgatod magad, például arra gondolsz, hogy így legalább jobban begyakorolhatod a munkafolyamatokat. A fenti viselkedésformák nagyon különbözőek, de az közös bennük, hogy mindegyik esetében a benned élő ijedt gyermek reagál a kihívásra, és nem a tudatos, kompetens, érett felnőtt. Nézzük meg most egyenként kicsit részletesebben ezeket a reakciókat, hogy pontosan mi is a gond velük!
- Behódolás – Amikor nehéz helyzetbe kerülünk, és úgy érezzük, nincs elég erőnk és önbizalmunk megküzdeni vele, akkor nagyon gyakori válaszreakció, hogy szófogadó gyermekként alárendeljük a saját akaratunkat másokénak. Az ilyen viselkedés fő forrása és mozgatórugója a megfelelési kényszer. Habár a behódolás csökkenti a külső konfliktusok számát, erős belső feszültséget és elégedetlenséget szül, ami rossz közérzetet kelt bennünk, még inkább aláássa önbizalmunkat, hosszabb távon pedig akár szorongásos tünetek táptalajává is válhat.
- Túlkompenzálás – Itt a fenyegető helyzetre erődemonstrációval reagálunk. A jelmondata az lehetne, hogy „a legjobb védekezés a támadás”. Ebben az esetben a bennünk élő ijedt gyermek a sarokba szorított, félelemből támadó kis állathoz hasonlatos. Mivel dominanciát hangsúlyozó, erőfitogtató viselkedésformáról van szó, a felszínen ez kifejezetten hatékonynak, magabiztosnak tűnő válaszreakció lehet, így nagyon könnyű megtéveszteni vele a környezetünket. Az erődemonstratív viselkedés gyakori jelenség például a hatalmi pozíciókban levőknél.
- Elhárítás – Ez az önvédelmi mód több formában megnyilvánulhat, de a lényege minden esetben a helyzettel való őszinte szembenézésre való képtelenség. Mivel a valóság túlságosan ijesztő és fájdalmas lenne, ezért az illető személy vagy fizikailag is elkerüli a fenyegető szituációt, vagy az élményt hamisítja meg. Ez tehát a menekülés és/vagy önáltatás stratégiája. Mindez a kiszolgáltatott, tehetetlen, fantáziavilágának menedékébe húzódó gyermek képét idézi elénk, és nélkülözi azt a tudatosságot és kompetenciát, amellyel egy felnőtt kezeli a felmerülő problémákat.
Mindannyian élünk olykor önvédelmi mechanizmusokkal, az egyéni különbségek ezek jellegében és gyakoriságában vannak. Gondolkodj el kedves Olvasóm, hogy a te esetedben melyik a legáltalánosabb énvédő mód a fentiek közül, és hogy miként tudnál segíteni annak a belső gyermeknek, aki ahhoz folyamodik! Hiszen, ahogy láttuk, ezek a bennünk élő ijedt gyermek reakciói, és így nem érett viselkedésformáknak minősülnek. A személyiségfejlődés egyik fő célja ugyanakkor éppen az, hogy kialakítsuk és megerősítsük magunkban azt a felnőtt ént, aki védő szárnyai alá véve ezt a sérülékeny részünket, valóban hatékony válaszokat tud adni az élet kihívásaira. Hogy milyen vonások és miféle működésmód jellemzi ezt a felnőttet, arról a következő cikkben írok majd bővebben.
Szívesen olvasom a bejegyzéseidet!
Aktuálisak, hasznosak, áttekinthetőek, érthetőek. Csak ajánlani tudom másoknak is!
Pár éve léptem arra az útra, hogy behatóbban foglalkozzam önmagam félelmeinek megértésével. Azóta olvasom az írásait és mondhatom nagyon sokat segítettek. Néha nehéz elfogadni, azt a félős kisgyerek énemet, melyik bennem lakozik, de attól még tényleg ott él bennem. Mióta Önt olvasom, másokat is ösztönzök arra, hogy gyerekkori életében is próbálja keresni depressziójának megértését. Bátran ajánlom Önt mindenkinek!