„Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.” (Carl Gustav Jung)
Néhány nappal ezelőtt megosztottam a Facebookon a fenti idézetet, és több hozzászóló értetlenségét fejezte ki. Mit jelent az, hogy „meg nem élt élet”, kérdezték. Habár ott is magyarázatot fűztem Jung gondolatához, elhatároztam, hogy egy cikket is szánok a témának, mert különösen fontosnak tartom. Nézzük tehát, hogy miről is van szó!
Az emberi közösségek olyan pszichoszociális rendszerekként foghatók fel, melyek összetevő elemei, az egyes személyek, dinamikus kölcsönhatásban vannak egymással. Életünk első és mindvégig legfontosabb kis közössége a család. Tagjai tudatos és tudattalan módon egyaránt erőteljes hatást gyakorolnak egymásra. Mélylélektani szempontból utóbbi a lényegesebb és meghatározóbb, hiszen az ösztönszinten történő beíródások képezik azokat a tudattalan lelki programokat, amelyek az egyén életét alakító energiákká válnak. A rejtett, tisztázatlan tartalmak nagyfokú teremtő erővel rendelkeznek, így a személy tudtán kívül és akarata ellenére is komoly sorsformáló jelentőséggel bírnak.
A szülők tudást, viselkedésmintákat, megküzdési stratégiákat igyekeznek átadni csemetéiknek, miközben sokan nem is sejtik, hogy átadnak valami mást is, – gyermekeik megkapják tőlük azokat a sokszor lelki szenvedéssel járó, tudatosodást célzó életfeladatokat is, melyeket ők nem tudtak felismerni, megoldani, meghaladni. Kicsit olyan ez, mint amikor az utód megörökli felmenői adósságait. Ezzel magyarázható az a gyakran tapasztalható jelenség is, hogy felnőttként sok ember újraéli, megismétli szülei életének bizonyos helyzeteit: hasonló problémákkal szembesül, ugyanolyan döntéseket hoz, ugyanazokat a köröket rója.
Mivel az elfojtott és/vagy tudattalanba süllyedt lelki tartalmak is továbbadódnak, kiemelten fontos pszichológiai-spirituális örökséggé válnak a szülők megtagadott, meg nem élt vágyai, törekvései, késztetései. Az ösztönenergia megjelenik, de levezetődés hiányában látens marad, és megtapadási felületet keres magának. Leggyakrabban a gyermeket „szállja meg”, aki emiatt felnőttként nagy valószínűséggel találkozni fog ugyanazokkal az ösztönzésekkel, melyeket a szülő nem tudott elfogadni és megélni, ezért inkább elfojtotta őket. Ha például az anya vagy az apa kényszerből, önmagára erőltetett felelősségérzetből maradt benne a házasságában, miközben szabadulni vágyott, függetlenedni szeretett volna, akkor az utód felnőttkorában azt tapasztalhatja, hogy valami rejtélyes és tisztázatlan okból kifolyólag ódzkodik a tartós párkapcsolatoktól, fél az elköteleződéstől. Egyfajta kompenzáció történik tehát, és a szülő esetleg nem érti, hogy gyermeke miért jár annyira eltérő úton, mint ő, hiszen tudatos szinten az elköteleződés mintáját adta át neki. Nem is sejti, hogy az ellentétes viselkedésmód alapjait éppen ő rakta le saját függetlenségre való törekvésének elfojtásával, meg nem élésével. Ilyen esetekben a pszichoterápia vagy a családállítás módszere sokat segíthet a helyzet hátterének feltárásában és a problematika feloldásában. Ne felejtsük el, hogy Jung nem azt állítja, hogy a gyermek életútját teljes mértékben meghatározza és determinálja a szülői örökség, csak azt, hogy erőteljes hatást gyakorol rá.
Végezetül érdemes tisztázni még két dolgot. 1. Mivel a család pszichoszociális mezejében a tagok folyamatosan hatnak egymásra, sohasem késő változtatni a rendszer belső dinamikáján és energetikáján. Tekintve, hogy láthatatlan szálak kötnek össze bennünket, ha valamelyik családtag tudatosodik, akkor kicsit emeli magával a többieket is. Fogjuk fel úgy, hogy minél többet vállal be és old meg a szülő a felmenő generációk által hátrahagyott problémahalmazból, annál kevesebb marad a gyermekeinek. Ebből is látható, hogy azzal segíthetjük szeretteinket leginkább, ha mi magunk fejlődünk. 2. Mivel az egész létezést egy isteni terv működteti, az inkarnálódó lélek leszületése nem véletlenszerű, azt a vonzás törvénye vezérli. Vagyis a szüleink által beíródó programok eleve nem idegenek a lelkületünktől. Karmikus életfeladataink határozzák meg, hogy mikor és hova születünk, így tulajdonképpen a felmenőinktől kapott kódokkal, hajlamokkal, megoldandó problémákkal nekünk is dolgunk van. Ezért szüleink folytonos hibáztatása nem a fejlődés irányába mutat, sokkal inkább életfeladataink és a felelősség hárításának tekinthető.