Mi van szorongásaink mélyén? – 3. rész

A cikk előző részét azzal zártam, hogy a szorongás voltaképpen autoagresszió. Ranschburg Jenő, az ismert pszichológus a kifordítva is viselhető kabát hasonlatával ragadja meg ezt a lelki jelenséget, amikor azt mondja: „Az agresszió olyan, mint a fregolikabát: ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé: szorongás.” Azt is láttuk, hogy ennek hátterében a sok bennrekedt düh áll. Minél inkább kiszolgáltatott helyzetben érzi magát az illető személy, annál nagyobb eséllyel alakul át ez a düh az önbántás valamely formájává, például szorongássá, szégyenné vagy bűntudattá, sokszor a felismerhetetlenségig eltorzítva ezzel az elfojtott haragot. Elsősorban tehát a félelemmel, a tehetetlenség érzésével társult düh szolgál az autoagresszió, és így a szorongás alapjául.

Legalább egy időszak mindannyiunk életében van, amikor kiszolgáltatottak vagyunk, és ez a gyermekkor. Ennek az életszakasznak a minősége kihat egész további életünkre. Ez a gyermek ugyanis végig velünk marad. Noha nem vagyunk tudatában, minden tettünkre, lépésünkre, döntésünkre erős befolyással bír. Felnőtt énünknek a belső gyermekhez való viszonya kettős (és sokszor ellentmondásos): egyrészt tudattalanul is védelmezni igyekszik, másrészt hajlamos ugyanúgy bánni vele, ahogy mások bántak. A védekezés lehetséges módjairól majd egy másik cikkemben írok, itt most ez utóbbi jelenségre nézzünk egy példát.

Képzelj el egy szülő-gyermek párost! A kicsit valamilyen kellemetlenség éri, és emiatt elsírja magát. Kezdetben viszonylagos türelem tapasztalható a felnőtt részéről. Ám múlik az idő, és a gyerek nem akarja abbahagyni a sírást. A szülő egyre feszültebb lesz. Egy ideig még némán tűr, de eljön az a pont, amikor már idegesen rákiabál csemetéjére. Ez csak ront a helyzeten, a zokogás fokozódik. A szülőben is tovább nő a feszültség, és amikor elszakad a cérna, indulatosan megszorítja, megrázza, netán megüti gyermekét, aki ettől vígasztalanul, visítva bömböl… Talán nem érdemes folytatni, ebből is látható, hogy miként alakul ki az önmagát gerjesztő ördögi kör. Most képzeld el, kedves olvasóm, hogy mindez egy emberen belül zajlik le! Te magad vagy a gyermek és a szülő is. Amikor még valóban kicsi voltál, talán azt tapasztaltad, hogy a környezeted büntette a gyengeség kifejezését, és/vagy jutalmazta, ha „összeszedted magad”. Kimondva vagy kimondatlanul, ilyen és ehhez hasonló üzenetek jellemezhették a gyermekkorodat: „Ne hisztizz, nincs neked semmi bajod!”, „Ne légy már ilyen nyámnyila anyámasszony katonája!”, „Arany életed van, bezzeg ha tudnád, nekem milyen gyerekkorom volt…”, „Akkor vagyok büszke rád, ha erős és sikeres vagy”, „Azt szeretem benned, hogy te okos, ügyes gyerek vagy, nem olyan kis buta és picsogó, mint a kortársaid.” Akár kritika, akár dicséret formájában, de olyan üzenetet kaptál, hogy akkor vagy jó és szerethető, ha a gyengeségeidet nem éled meg és nem fejezed ki. Olyan felnőtt mintával azonosultál, aki az erőt, az összeszedettséget díjazta, azt, ha „rendben voltál”. Így ha most a belső gyermek „rakoncátlankodni” kezd, akkor ugyanezzel az „okos”, szigorú hanggal szólsz rá. Ilyen rakoncátlankodás lehet például a szorongás is, hiszen akkor már „nem vagy rendben”. A fenti példa értelmében a gyermek felsír benned, és te felnőttként rákiabálsz, hogy „elég legyen már!”. Erre a belső gyermek még jobban zokogni kezd, és a szülői részed egyre szigorúbb arcát fogja mutatni felé. Ahogy láttuk, ez egy önmagát erősítő folyamat: minél inkább szorongsz, annál kíméletlenebb leszel magaddal szemben, amivel csak fokozod a szorongásod.

A helyzetet súlyosbítja, hogy ez az önmagunkkal szemben tanúsított „ha ilyen rossz vagy, nem is érdemelsz jobbat” attitűd sokszor nem tudatos. Nem véletlenül kezdtem cikkemet az energetikai réteg jelentőségének hangsúlyozásával, az ott beíródó lelki programok határozzák meg ugyanis, hogy milyen emberek és helyzetek vonzzák, illetve taszítják az illető személyt. Tudatosan senki sem akar magának rosszat, mégis számtalanszor tapasztaljuk, hogy a szorongó ember hajlamos önsorsrontó köröket futni. Akinek sokszor mondják, hogy ostoba, az idővel elkezd bután viselkedni, akit gyakran megaláznak, azt furcsamód vonzani kezdik azok a szituációk, amelyekben megszégyenülhet, akinek szexuális abúzusban volt része, az később esetleg „önszántából” a prostitúció világát választja, a kisiskolás, akinek rendszeresen fejére borítják társai a szemeteskosarat, hajlamossá válhat arra, hogy az osztály bolondjaként a saját fejére borítsa azt, akit elnyomott az apja, az mindig olyan főnökökbe botlik, akik uralkodnak felette, akit kis korában vertek, az hosszú ideig nem képes kilépni a bántalmazó kapcsolataiból, és aki mindezek után úgy dönt, hogy a pszichológia felé fordul, az nagy eséllyel figyelmét, idejét, akár pénzét fogja áldozni az olyan típusú szakemberre, aki alaposan beolvas a pácienseinek, és show-műsorai keretében jól megalázza őket. A bennünk élő sérült gyermek megérdemeltnek érzi a rosszat, ezért a szorongó ember tudattalanul önmaga ellen fordul, mintha vezekelnie kellene, és változatos önsorsrontó, önszabotáló stratégiákat alkalmaz, melyekkel csak megerősíti sérültségét.

Ezek után nyilvánvalóan mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy miként léphetünk ki ebből az ördögi körből. Gondoljunk csak bele: mitől nyugodna meg a fenti példánkban szereplő síró gyermek! Természetesen attól, ha a szülő teret adna az érzelmeinek, és elfogadással, empátiával, szeretettel fordulna felé. Ettől érezné magát jól és biztonságban. Ez hozná meg számára az enyhülést, még ha nem is azonnal. A tanulság ugyanez akkor is, ha egy emberre vonatkoztatjuk az esetet: szorongásainkra a legfőbb gyógyír az önmagunkkal szembeni türelmes, elfogadó, pozitív attitűd. Azok számára, akiknek erre nem volt megfelelő mintájuk, ez nehézséget okozhat. Csak az tudja szeretni önmagát, aki már megtapasztalhatta valaki más részéről, hogy szerethető. Ezért a szorongásoldó-közérzetjavító munkában időnként a szakemberre, mint lelki vezetőre hárul az a feladat, hogy a feltétel nélküli elfogadás révén megadja kliensének azt a gyógyító alapélményt, hogy pont úgy jó, ahogy van.