Az önismereti, terápiás munka hatékonyságának kérdése igencsak megosztja az embereket, egyesek nagy lehetőséget látnak benne, mások értelmetlennek tartják. A szakértők vizsgálódásainak is régóta homlokterében áll a téma. Vajon jobban, gyorsabban, könnyebben fejlődnek/gyógyulnak-e azok a lelki problémákkal küzdő személyek, akik pszichológiai kezelésben részesülnek, mint a szakszerű ellátást nélkülöző társaik? Mely irányzatok, módszerek vezetnek nagyobb sikerhez? És a terápiás munkának pontosan mely összetevői hatnak építő módon? Ebben a cikkben foglalkozzunk ezekkel a sokakat érdeklő és érintő kérdésekkel!
A 2000-es évek elején napvilágot látott Lambert és Barley szerzőpáros kutatási eredménye, amelyet máig a terápiás siker hatóelemeinek széles körben elfogadott meghatározásaként tartunk számon. A kutatók úgy találták, hogy négy fő tényező hozható kapcsolatba a hatékonysággal, melyek közül kettő a munka minőségéhez köthető, a másik kettő pedig a kliensnek az adott terápiától nagyrészt független jellemzőjeként írható le. Azt is kimutatták, hogy az egyes hatótényezők különböző mértékben járulnak hozzá a sikerhez. Nézzük meg ezeket közelebbről!
A terápiás kapcsolat. A kutatás megerősítette azt a korábban is ismert tényt, hogy a sikeresség szempontjából kiemelten fontos a pszichológus-kliens viszony minősége. Úgy találták, hogy ez a tényező a hatékonyság 30 százalékáért felelős. A kapcsolat akkor működik jól, ha a két ember megfelelően egymásra tud hangolódni, ha kiépíthető a kellő bizalom, ha a terápia olyan elfogadó és védett közeggé tud válni, amelyben a kliens szabadon megélheti és kifejezheti valódi természetét. Ezzel egyidejűleg azonban a kerettartásnak is érvényesülnie kell: a szakember akkor tud segíteni, ha az empátiás hozzáállás mellett képes bizonyos távolságot is tartani kliensétől és annak problémáitól, hogy objektív visszajelzéseket tudjon neki adni. Olyan speciális, mélyen emberi kötődésről van szó tehát, amely egyúttal mindvégig megtartja professzionális szövetség jellegét, és nem válik barátsággá, vagy ahhoz hasonló személyes viszonnyá. Mivel a terápiás kapcsolat ennyire meghatározó, kliensként érdemes olyan pszichológust választani, akivel megvan, vagy legalább is kialakítható a szükséges bizalom és összhang, és mellette hosszabb időre elköteleződni.
A terápiás módszer. Talán sokakat meglep, de a kutatási eredmények szerint az alkalmazott módszer jóval kisebb szerepet játszik a hatékonyság szempontjából, mint a kapcsolat: csupán 15%-ban határozza meg a közös munka végkifejletét. Úgy tűnik, kevésbé számít, hogy mit csinálunk, az sokkal inkább, hogy hogyan. Egyes kliensek a racionálisabb, értelemre építő módszerek iránt fogékonyabbak, mások az imaginatív-érzelmi technikákat részesítik előnyben. Nem biztos azonban, hogy az illető személynél az a terápiás módszer válik be legjobban, amelyet elsőre a legszimpatikusabbnak talál. Egy túlzottan logikus ember számára például kifejezetten javallt lehet az érzelmi modalitás aktiválása, míg egy túláradó személyiség esetén sokszor inkább a módszeres, összeszedettséget támogató irányzatok hozhatnak nagyobb eredményt. Ettől függetlenül fontos, hogy a kliens valamilyen szinten magáénak érezze az alkalmazott technikát, hogy az ne legyen számára nagyon idegen és elfogadhatatlan. Tekintve, hogy nem ez a fő hatótényező, és a laikusok általában nem is jártasak a különböző módszerekben, úgy gondolom, elsősorban a terápiás kapcsolat alapján érdemes választani és dönteni.
A kliens elvárásai. Az elvárás (expektancia) arra utal, hogy az illető személy milyen feltételezésekkel él a terápia vonatkozásában, mennyire gondolja azt hatékonynak, milyen reményei vannak vele kapcsolatban. A kutatás tanulságai szerint ez a tényező éppoly meghatározó, mint maga az alkalmazott módszer, vagyis szintén 15%-ban hat ki az eredményre. Ez részben az önbeteljesítő jóslat jelenségével magyarázható: ismert tény, hogy az ember hajlamos tudattalanul is úgy formálni az eseményeket, hogy az általa elővételezett módon alakuljanak a dolgai. Amiben erősen hiszünk, arra rendszerint bizonyítékokat is találunk, ha viszont valamit elképzelni sem tudunk, akkor sokszor az arra utaló nyilvánvaló jelzéseket sem vesszük észre. Ennél is fontosabb azonban az, hogy amennyiben a kliens hisz a terápia sikerességében, akkor sokkal jobban elköteleződik iránta, érzelmileg mélyebben bevonódik. Az elköteleződés és bevonódás foka pedig nagymértékben kihat az eredményekre. Már csak azért is, mert ilyenkor a kliens többnyire nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy aktívan tegyen önmagáért, hogy előmozdítsa a dolgait. Talán magyarázni sem kell, hogy ez miért és mennyire fontos a siker szempontjából. Általánosságban elmondható, hogy minél komolyabban veszi valaki a terápiáját, az annál hatékonyabb lesz számára. A „teszek egy próbát, hátha…” beállítódással nem érdemes pszichológushoz menni.
A kliens életkörülményei. A végére hagytam azt a tényezőt, ami a kutatás tanulságai szerint a legnagyobb hatást gyakorolja az eredményekre: 40%-ban a kliens terápián kívüli körülményei határozzák meg, hogy mekkora siker várható a segítő folyamattól. Szakemberként gyakran tapasztalom, hogy a megcsontosodott negatív élethelyzetek mennyire bénítólag tudnak hatni a munkára. Amennyiben (részben) a konzultációk hatására a kliens képes változtatni az életét megkeserítő körülményeken, az biztosíthatja számára a kiegyensúlyozott fejlődést, ha azonban erre nem képes, akkor egy idő után azok konzerválhatják a helyzetét, és a segítő munka egy helyben toporgássá silányulhat. Nagyon nehéz, csaknem lehetetlen például egészséges önbecsülést kiépíteni egy olyan házastárs mellett, aki folyton kritizál és megaláz, vagy lazítani egy olyan munkakört betöltve, amely napi 10-12 órás aktív elfoglaltságot, kötöttséget követel meg. Ha a személy nem talál módot az őt megbetegítő körülmények megváltoztatására, akkor a lélekgyógyítás magvai egy ponton túl terméketlen talajba hullnak. A pszichológus segítő szakember, aki rávezetheti kliensét arra, hogy mely tényezők miként okozzák és tartják fenn a szorongásait és problémáit, de helyette nem változtathat, a gyakorlati lépéseket neki magának kell megtennie.
Amint látható, több elem együttese határozza meg a terápia végkifejletét, és a kliens jellemzői némileg túlsúlyban vannak a lelki munka belső hatótényezőivel szemben. A kutatások azonban azt is kimutatják és megerősítik, hogy a szakszerű segítséget kérő személyek jóval nagyobb arányban fejlődnek, gyógyulnak, mint azok, akik nem jutnak el szakemberhez, vagy placebo-kezelést kapnak. Az eredmények tehát mindenképpen biztatóak. Amennyiben a kliens képes felelősséget vállalni az állapotáért, ha tisztában van azzal, hogy problémáit kizárólag ő oldhatja meg, akkor a szakembertől kapott támogatás és iránymutatás segítségével kifejezetten nagyot léphet előre.