Éva hosszabb időn át a kliensem volt. Néhány hete szólt, hogy most már felkészültnek érzi magát arra, hogy egyedül haladjon tovább az útján. Értékes tapasztalatokat szerzett, sokat változott a szemléletmódja és az énképe, mondta, megkapta a szükséges útravalót. Megkértem, hogy mesélje el a blog olvasóinak fejlődésének történetét, amit örömömre készségesen vállalt.
Kérlek, röviden mutasd be az olvasóknak a problémát, amitől szenvedtél, amivel annak idején megkerestél!
A legnagyobb problémám az volt, hogy súlyos önbizalomhiánnyal küzdöttem. Úgy gondolom, ezt a gyermekkoromból hoztam. Habár szerettek a szüleim, sok dicséretet és biztatást nem kaptam tőlük, ráadásul az iskolában is eléggé mellőzött helyzetben voltam. Kitaszítottnak éreztem magam, és ez nagyon rosszulesett. Kialakult bennem egy negatív énkép. Hiányzott az alapvető önbizalom, ami szükséges ahhoz, hogy az ember megvalósíthassa az álmait. Ezért később a munkahelyeimen is szürke kisegérnek éreztem magam, próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Ez persze oda vezetett, hogy lépten-nyomon kihasználtak, én pedig tűrtem, nem tudtam kiállni magamért. Ha néha sikerült nemet mondanom, akkor meg attól éreztem rosszul magam. Egyre szorongóbbá váltam, megutáltam magam, rosszul éreztem magam a bőrömben. Folyamatosan a helyzetemen agyaltam, ez azonban csak még jobban kimerített, végül már aludni sem tudtam rendesen.
Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a változás útján? Mi volt az első lépés?
Nagy változást hozott, amikor megkerestelek, amikor elkezdtük a közös munkát. Azt megelőzően már sokat kutattam, olvastam, próbáltam megtalálni a kiutat. Ahogy sokan javasolják, igyekeztem pozitívan gondolkodni, de hiába mondogattam magamnak, hogy szeretem magam, hogy nagyszerű vagyok, mivel nem hittem benne, nem is működött. A sikertelenségek még frusztráltabbá és szorongóbbá tettek. Mikor rátaláltam a blogodra, úgy éreztem, te talán tudsz segíteni. De még így is hosszasan gondolkodtam, mire jelentkeztem. Arra is nehezen szántam rá magam, hogy a férjemnek beszéljek ezekről a problémákról. Nem is értette, mi bajom, hiszen ő kedves, aranyos embernek látott, akit vélhetően mindenki szeret.
Vázold fel a változás folyamatát: hogyan ment végbe, mi segített legtöbbet! Minek köszönheted, hogy sikerült leküzdened a problémát?
Rá kellett jönnöm, hogy addig tévedésben éltem: azt hittem, majd akkor leszek boldog, ha más ember leszek, mint aki vagyok. Azt gondoltam, hogy harcos amazonná kell válnom, de hiába próbáltam kibújni a bőrömből, nem sikerült. Volt egy olyan téveszmém, hogy a harsány, erős emberek biztosan boldogok is. Később felismertem, hogy milyen torz szemléletmódra utalt az is, hogy korábban rossz tulajdonságomnak tartottam, hogy kedves vagyok az emberekhez. Tanulságos volt szembenézni önmagammal, felismerni, hogy melyek a pozitív vonásaim. A legnagyobb változást az hozta meg, amikor beláttam, hogy nem megváltoznom kell, hanem elfogadnom azt, aki vagyok, hogy így is lehetek értékes és szerethető ember. Ez az elfogadás segített a szorongás, és a kísérőtünetként jelentkező légszomj leküzdésében is. Ha a nehéz helyzetekben el tudtam fogadni a rossz érzéseimet, és inkább a teendőimre koncentráltam, akkor egy idő után jobban is éreztem magam. A jelenre figyelés tehát sokat segített. Régebben szokásom volt a múlt hibáin való tépelődés és a jövő miatti aggódás. Most már jobban elfogadom, ha hibázok, nem érzem magam értéktelennek ettől, és azt is sokszor megtapasztaltam, hogy kár előre félni dolgoktól. Az segített talán a legtöbbet, hogy a rossz közérzetemet nem terjesztem már ki időben, az aktuális problémákra képes vagyok úgy tekinteni, hogy jelenleg ez van, ez történt, de nem törvényszerű, hogy így is maradjon, a jövőben alakíthatom másként is a dolgokat. Az is sokat segít, ha arra gondolok, hogy korábban is mindig megoldottam valahogy a nehéz helyzeteket, sőt, néha olyan erő és túlélési ösztön támadt fel bennem, melynek létezéséről nem is tudtam. Emellett javaslatodra rendszeresen leírom a jó tapasztalataimat, élményeimet, így tudatosodik bennem, hogy mennyi örömteli dolog van a mindennapokban. Ez is segíti a pozitívabb szemlélet kialakítását.
Válaszaidból az derül ki, hogy sokat változott a gondolkodásmódod, az önmagadhoz és a világhoz való hozzáállásod, viszonyulásod. Hogyan foglalnád össze néhány mondatban ezt a változási folyamatot? Visszatekintve milyen következtetéseket tudsz levonni a történtekből?
Az utóbbi időben sokat fejlődtem. Már nem gondolok magamra utálattal, nem akarok mindenkinek a kedvében járni, nem függ az önbecsülésem és a lelkiállapotom annyira mások véleményétől, mint korábban. Most is igyekszem hasznos lenni, de meghúzok egy határt, és már nincs lelkiismeret-furdalásom, ha valakinek nemet mondok. Tudom, hogy mennyit ér a munkám, és azt tartom fontosabbnak, hogy én mit gondolok magamról. Rájöttem, hogy éppen az mutatja meg az ember valódi erejét, hogy fel tudja és meri vállalni önmagát, és nem az, hogy álarcok mögé bújva másnak adja ki magát, mint aki. Én már nem akarok más emberré válni, mind jobban megbékélek azzal, aki vagyok. Megtapasztaltam az életemben az erőnek és a szelídségnek a megfelelő arányát, szerepét is: a dohányzásról való leszokásban és a rendszeres sportolásban az erős akarat segített, önmagam és a világ elfogadásában viszont inkább a szeretetteli hozzáállás. Ez utóbbit nem lehet magunkra erőltetni. Mindennap azon vagyok, hogy erőlködés nélkül, de tudatosan a szép és jó dolgokra koncentráljak, problémák esetén a megoldásra fókuszáljak, így próbálom megőrizni a lelki békémet. Ez a pozitív irányultság segít abban is, hogy nagyobb teret kapjanak életemben azok a dolgok, melyeket szeretek, így például imádott hobbim, a fotózás is. Ennek keretében megélhetem, fejleszthetem a kreativitásomat, amit korábban a negatív énkép teljesen elfedett.
Nagyon jó, hogy ezt említed, mert azt hiszem, éppen ebben mutatkozik meg az önbecsülés helyreállításának lényege és legfőbb hozadéka: az ember már ki tudja fejezni azokat a képességeit, belső értékeit, amelyekkel addig is rendelkezett, de önbizalomhiánya miatt rejtve maradtak. Ez is jól mutatja, amit te is mondtál, hogy nem kell más emberré válnunk, csak felvállalni, megélni és kifejezni azt, aki/ami vagyunk. Még egy utolsó kérdés: mit javasolnál a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak?
Próbáljanak meg szeretettel és türelemmel viszonyulni önmagukhoz, és ha egyedül nem boldogulnak a problémáikkal, kérjenek minél előbb segítséget. Higgyenek abban, hogy lehetséges a változás, ha másnak sikerült, nekik is fog! Valószínűleg sohasem beszélhetünk tökéletes állapotról, az ember állandóan fejlődik, én sem értem még révbe, bőven van még tanulnivalóm. Hosszú folyamat ez, de legalább már az alapozáson túl vagyok. Segítségeddel eljutottam arra a pontra, hogy jobban érzem magam a bőrömben, így már a folytatás is könnyebbnek tűnik.
Éva beleegyezett, hogy néhány általa készített fényképet megosztjak az olvasókkal. Ezúton köszönöm neki a csodás fotókat, és természetesen az értékes válaszokat is.
