Neki sikerült – Éva története

Mikor Éva megkeresett, erős szorongásokkal küzdött, ami jelentős mértékben akadályozta a szabad mozgásban, a döntéshozatalban. Első beszélgetésünket felidézve úgy emlékszem vissza rá, mintha egy zaklatott, riadt kismadár ült volna velem szemben. Ezért jómagam úgy tekintek közös munkánkra, mint Éva öntudatra ébredésének történetére. Figyelemmel követhettem, hogy miként válik egyre határozottabbá, magabiztosabbá. Utolsó találkozásunk alkalmával már egy összeszedett, önmagára reálisan rálátó, értékeinek és elhordozandó keresztjének tudatában levő embert láttam magam előtt. Úgy gondolom, esete mindenképpen tanulságos, ezért örömmel és hálával fogadtam, amikor vállalta, hogy ezt az olvasókkal is megosztja.

Gyermekkorom óta küzdök szorongással. Kezdetben főleg a vizsgák, a megmérettetések, illetve a mások előtti szereplés váltotta ki belőlem. Később azonban kiterjedt más helyzetekre is, mint például a vezetésre, a tankolásra vagy a tömegközlekedésre. Sokáig úgy éltem együtt a szorongással, mintha az természetes lenne. „Én ilyen vagyok” – gondoltam. A gyermekeim születésével azonban ez megváltozott, ugyanis a gyesen töltött idő alatt oly mértékűvé vált, annyira eluralkodott rajtam, hogy teljesen bezárkóztam. Nehezen tudtam bárhová elmenni, sokszor úgy ítéltem meg, jobb, ha el sem indulok. Ha mégis el kellett mennem, pl. boltba, azt nagyon erős szorongások kísérték. Képtelen voltam szóba elegyedni másokkal, a pénztárnál való fizetést úgy éltem meg, mintha vizsgáztam volna. Kényszeres mozdulatokat tettem, nehezen kaptam levegőt, izzadt a tenyerem. Azt éreztem, hogy elveszítem régi önmagam, és teljesen a félelmeim hatása alá kerülök. Ettől függetlenül, a gyes után erőt vettem magamon, és visszamentem dolgozni. Ez jót tett abból a szempontból, hogy kénytelen voltam kimozdulni, de minden egyes napom stresszben telt. Erős megfelelési kényszer uralkodott el rajtam: folyton azt figyeltem, hogy mit mondok és teszek, és vajon arról mit gondolnak mások. A szociális helyzetek hatalmas feszültséggel jártak, például a közös ebédidőben időnként teljesen kipirultam az izgalomtól. Az a gondolat, hogy ezt biztosan észreveszik rajtam, további feszültséggel terhelt meg. Azt mondhatom, hogy szorongásban telt az egész munkaidő. Számomra minden egyes nap egy vizsgahelyzet volt. Ekkor jött el a pillanat, hogy ezt tarthatatlannak érezve eldöntöttem, hogy szakemberhez fordulok. Így találtam rá Adolfra.

A változás, amin keresztülmentem, a közös munka során bontakozott ki. Nem tudnám konkrét dolgokhoz kötni, a folyamat egésze érlelte be bennem. Nagyon sokat jelentett, hogy mélyebben megértettem a problémámat. Az aktuális nehézségeimet visszavezettük gyerekkori élményeimre, és ez a rálátás segített abban, hogy jobban kézbe tudjam venni a helyzetemet. Az önismeretem fejlődése egyértelműen oldotta bennem a feszültséget. Amikor már világosabban ráláttam a félelmeim gyökerére, hatásosabban meg is tudtam küzdeni velük. Amikor jobban be tudtam azonosítani a „mumusaimat”, akkor már nem is tűntek annyira ijesztőnek, és szép lassan megszelídültek. Az addig óriásinak tűnő problémák idővel annyira jelentéktelenné váltak, hogy már nem is tudtak félelmet kelteni bennem. Később arra is rájöttem, hogy korábban az volt a legnagyobb hibám, hogy megfutamodtam a mumusaim elől, hagytam őket eluralkodni. Lassan az olyan hétköznapi dolgok, mint a vezetés, a tankolás, a boltba járás, az edzőterem látogatás a helyükre kerültek bennem, és pont olyan ártalmatlan helyzetekként éltem meg őket, mint az átlagember.

A problémáimra való alaposabb rálátás mellett, ami még nagyon sokat segített, az a saját személyemhez való viszony átalakulása volt. A legnagyobb eredményem talán az, hogy már jobban el tudom fogadni önmagam. Korábban mindig magamban kerestem a hibát. Az önismereti munka során rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Nem azért működöm úgy, ahogy, mert rossz vagy gyenge vagyok, hanem mert a lelki sérüléseim ezt eredményezték. A munka egyik legfontosabb hozadéka számomra az volt, hogy felismertem magamban a félénk, bizonytalan gyereket, és felnőttként fel tudtam venni vele a kapcsolatot. Azáltal, hogy megértettem, hogy a gyermekkoromban átélt események hogyan kapcsolódnak a jelen nehézségeihez, az addigi erős kritikát empátia váltotta fel bennem önmagammal kapcsolatban. Rájöttem, hogy sok haragot hordoztam magamban, amiről nem is tudtam korábban. A túlszabályozott énem nem tette lehetővé a lázadást. Nagy belső felszabadulást hozott, hogy egyre jobban ki tudtam fejezni a szüleim iránti dühöt, amit addig elfojtottam. Ehhez meg kellett értenem, hogy ezzel nem árulom el őket. Az egyik legfontosabb eleme a változásomnak pont ez volt: zöld utat adtam a valódi érzelmeimnek. Végre azt éreztem, hogy nincs velem baj, felismertem, hogy a körülmények hogyan építettek rá a szorongásra egyébként is hajlamos személyiségemre. Ennek hatására a szüleimmel, különösen az apámmal való kapcsolatom is megváltozott, ma már sokkal egyenrangúbb a viszonyunk, mint amilyen pár évvel ezelőtt volt. Kicsit olyan érzés ez nekem, mintha most, közel negyvenévesen nőttem volna fel igazán.

Ha visszatekintek a mögöttem álló nagyjából két évre, akkor egy olyan embert látok, aki a szorongva sodródóból egy önmagáért elszántan tenni akaró egyénné vált. Utólag csak azt sajnálom, hogy nem léptem már jóval korábban az önismereti útra. Ha előbb megteszem, valószínűleg a gyermekeimmel töltött korai évek is másként alakultak volna. Emellett nagy általánosságban is tartalmasabb lett volna az életem. Így sajnos rengeteg élmény kimaradt, sok lehetőséget elszalasztottam. Azóta viszont tudatosan igyekszem aktív életet élni, már csak azért is, mert érzem, hogy a mozgás, a sport nagymértékben csökkenti a szorongásaimat és javítja a közérzetemet. Több időt szánok magamra, már prioritásnak érzem, hogy én jól legyek. Felismertem, hogy a családomnak és a tágabb környezetemnek is ezzel adok legtöbbet. Mindenkinek azt kívánom, hogy tapasztalja meg az önelfogadásnak és a felszabadulásnak a jótékony hatásait.