Neki sikerült – Ildikó története

Ildikó április elején keresett meg. Akkor már hosszabb ideje szenvedett agresszív kényszergondolataitól. A pszichiáter által felírt gyógyszer enyhítette a problémát, de nem oldotta meg. Ekkor vette fel velem a kapcsolatot, és elkezdődött a közös munka. Most, néhány hónappal később már arról számol be, hogy sokkal jobban érzi magát. Ha még nem is ért az út végére, már túl van a nehezén. De meséljen inkább ő a tapasztalatairól!

Kérlek, röviden mutasd be az olvasóknak a problémát, amitől szenvedtél, amivel tavasszal megkerestél!

Már régóta nagyon stresszes voltam, valamint önbizalomhiánytól szenvedtem. Ez oda vezetett, hogy egyre rosszabb lelkiállapotba kerültem, komoly alvásproblémáim voltak. A fáradtság, a kialvatlanság miatt már a munkahelyemen sem tudtam megfelelően ellátni a teendőimet. És akkor történt valami még ennél is rosszabb: agresszív gondolataim lettek, és minél jobban küzdöttem ellenük, annál erősebben és sűrűbben támadtak. Nagyon megijedtem. Azt hittem, ez a megőrülés jele, és borzalmasan féltem attól, hogy egy bekattanás következtében elkövetem azokat a dolgokat, amik a fejembe tolakodtak. Már dolgozni sem mertem eljárni, mert attól rettegtem, hogy ott valami szörnyűséget teszek, ártok valakinek. Kétségbeesésemben rengeteget sírtam. Nem értettem, mi történik velem, hiszen én soha nem voltam agresszív ember, teljesen értetlenül álltam a dologgal szemben. Ijedtemben elmentem a pszichiátriára, ahol gyógyszert kaptam. Ez segített abban, hogy jobban tudtam aludni, és a munkahelyemre is vissza tudtam menni. Pillanatnyi javulást hozott ugyan, de a probléma megmaradt. Ekkor találtam rá az írásaidra, a videóidra, és jelentkeztem nálad.

Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a változás útján? Mi volt az első lépés?

Amikor elkezdtünk beszélgetni a problémáról, akkor átbillent bennem valami. Addig azt hittem, az jelenti a megoldást, ha küzdök a gondolatok ellen. Próbáltam is, de nem működött. Az általad képviselt szemlélet, az elfogadás hangsúlyozása új megvilágításba helyezte a dolgokat. Beláttam, hogy más út vezet a megoldáshoz. Talán ezzel kezdődött.

Vázold fel a változás folyamatát: hogyan ment végbe, mi segített legtöbbet! Minek köszönheted a fejlődést?

Lassan egyre jobban ki tudtam kerülni a gondolataim ördögi köréből. Észrevettem például, hogy ezeket a kínzó gondolatokat én hozom létre, sokszor éppen azzal, hogy tiltakozok ellenük. Egyre tisztábban láttam, hogy amikor beindul a fejemben a történetgyártás, akkor képes vagyok teljesen elszakadni a valóságtól. Felszabadító volt a tudat, hogy ezeket a szörnyűségeket csupán én építem fel magamnak, és nem úgy vannak a dolgok, ahogy bennem zajlanak. Néhány konzultáció után azt vettem észre, hogy már nem tűnnek olyan ijesztőnek a gondolatok, mint korábban. A változás első konkrét jele az volt, hogy amikor megjelentek, már nem estem pánikba, nem sírtam el magam. Valahogy nem ragadtam már beléjük, és nem szorongtam miattuk annyira. Képes voltam lazábban kezelni a dolgot. Talán éppen ezért a gondolatok is ritkultak, és ha jöttek is, hamarabb odébbálltak. Ennek köszönhetően már a munkahelyemen is tudtam végezni a dolgomat. Az is jót tett, hogy egyik kolléganőmnek és a férjemnek elmondhattam a problémámat. Ők is biztattak, mondták, hogy ilyen gondolatai mindenkinek vannak néha, csak mások nem csinálnak belőlük ekkora mumust maguknak. És az is segített, hogy reálisan felmértem: másoknak valódi és komoly problémáik vannak, például rákos betegek, nekem meg alapvetően rendben van az életem. Hát mi a csoda bajom van akkor?!

Igen, ez jó megközelítés, de ugyanakkor arról is sokat beszélgettünk, hogy valójában „mi a bajod”. Mert az ilyen gondolatok azért mindenképpen utalnak valamiféle mélyebben húzódó problémára. Elárulod az olvasóknak, hogy mire jutottunk?

Sokat segített, hogy ráláttam az összefüggésekre. Önbizalomhiányomból kifolyólag nekem mindig nehézséget okozott, hogy kiálljak magamért, hogy nemet mondjak, ezért sokat nyeltem, és csak halmozódott bennem a feszültség, az indulat. Magamba fojtottam, ezért végül ilyen furcsa módon nyilvánult meg nálam. Rá kellett jönnöm, hogy nem egészséges dolog magamat mindig háttérbe tolni, mert ennek a következményei az elfojtott agresszió okozta tünetek lehetnek. Most már igyekszem jobban kiállni magamért. A múltkor volt is egy érdekes történet a munkahelyen: a kolléganőmnek a szokásosnál csípősebben szóltam vissza, aki viccesen megjegyezte, hogy ha így folytatom, átmegy a másik műszakba.

Nem te vagy az első, akinek a környezete azt jelzi vissza, hogy „rossz hatással” van rá a pszichológusa.  Visszatekintve milyen következtetéseket tudsz levonni a történtekből, és mit tanácsolnál a hasonló problémákkal küzdő olvasóknak?

Az elmúlt egy-két év eléggé megviselt. Sok volt a stressz, a kisebbik fiam is kirepült a családi fészekből, és egyedül maradtam, mert a férjem külföldön dolgozik, és kevés időt tölt itthon. Szerencsére ez megváltozik majd, mert belátható időn belül hazaköltözik. Bizonyára ezek a dolgok is nagymértékben hozzájárultak a problémához. Ha az ember idegileg kimerül, könnyebben jelenhetnek meg nála pszichés tünetek, ez természetes, nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Azt javaslom mindenkinek, hogy vegyenek igénybe beszélgetős terápiát, tanácsadást. Nélküle nem tartanék most itt. Ehhez persze az is kellett, hogy tudomásul vegyem: a gondolataimat csak én kezelhetem, a pszichológus nem tud belenyúlni a fejembe, hogy átrendezze a dolgokat. Nekem kell „ráncba szednem magam”. Úgy gondolom, a szakember útmutatása, valamint a páciens akaratereje és felelősségvállalása csak együtt vezethet eredményre. Ha a mostani tudásommal, rálátásommal kerülnék bele ebbe a nehéz helyzetbe, nem szednék gyógyszert. Nem oldotta meg a problémát, viszont a leszokás hosszadalmas lehet, most ott tartok, hogy már csak fél adagot szedek. Most is vannak rosszabb napok, de már nem úgy reagálok a problémákra, mint korábban. Lazább lettem, nem rágódok annyit. És ami szintén biztató jel, hogy már a férjem is észrevette rajtam a változást, türelmesebbnek, kiegyensúlyozottabbnak lát.

Nagyon örülök a fejlődésednek. És köszönöm, hogy mindezt elmondtad a blog olvasóinak is.