Aki figyelemmel követi a blogomat, vagy más, hasonló jellegű irodalmat olvas, az tisztában van azzal, hogy az ember komplex, többdimenziós lény. Sokkal többek vagyunk annál, mint amivel/akivel a mindennapi életben azonosulunk. Mély önismereti munka eredményeként azonban egyre közelebb kerülhetünk a belső maghoz, valódi önmagunkhoz; mint a hagyma rétegeit fejthetjük le énünk külső burkait, hogy végül eljussunk a Lényeghez. A tudatosodás útján járva először ráeszmélünk, hogy többnek kell lennünk a testünkben lejátszódó biokémiai-fiziológiai folyamatok összességénél, majd belátjuk azt is, hogy viselkedésünk sem egyéb, mint csupán felvett magatartásminták összefüggő rendszere. Azután felismerjük, hogy a személyiségünk, sőt az egy réteggel alatta lévő karakterünk sem a teljes és valódi önmagunk. Így jutunk el végül a létélményünk alapját képező szellemig, az isteni szikráig, amit a szakirodalom önvalónak nevez, és amiről jómagam is többször írtam már.
Az ősi keleti bölcselet, ami egyben a transzperszonális pszichológia egyik alappillére, úgy tartja, hogy amíg az ember nem ismeri fel önvalóját, önnön mélyebb valóságát, addig mintegy alvó állapotban él. Azt álmodja, hogy az érzékszervekkel megtapasztalható földi világ a teljesség, ő maga pedig a személyiségével (egójával) azonos. Maya fátyla hull a szemére, ami ezt az illúziót kelti benne, így nem látja a végső valóságot. Ebben az állapotban szükségszerűen szenved, hiszen az élettel és a halállal szembeni kiszolgáltatottsággal kapcsolatos rémálmai nem hagynak neki nyugtot. A megoldás, a szorongások feloldásának egyetlen valódi módja a felébredés, amit a spirituális szakirodalom megvilágosodásnak nevez. Kevés ember jut el a tudatosságnak erre a magas szintjére, de valamennyien közeledhetünk hozzá. Jelen cikkem is ebben próbál segíteni azáltal, hogy támpontokat ad arra vonatkozólag, hogy miként kerülhetünk kapcsolatba az önvalóval, azzal a részünkkel, amely éber tudatát sohasem veszíti el, és ami ezáltal a lelki béke, a boldogság és a biztonságérzet kiapadhatatlan forrása bennünk.
Miután az önvaló énünk örök központi magja, az egyik lehetőség a megtapasztalására, ha felismerjük magunkban azt, ami/aki állandó. Életünk során folyton változunk: újabbnál újabb viselkedésmintákat veszünk fel, az idő múlásával másként reagálunk bizonyos dolgokra, átalakulhat a világnézetünk is, nem ugyanazok az emberek vagyunk negyvenévesen, mint húszévesen. Mégis van bennünk valami nagyon mély folytonosság és önazonosságérzés, ami állandó és változatlan, ami már gyermekként is velünk volt, és mindvégig megőrizte frissességét és derűjét: az „én vagyok” élménye. Ha visszatekintesz a távoli múltadra, azt fogod látni, hogy te magad is átalakultál és az életkörülményeid is, ha csak néhány órával vagy perccel ezelőtti állapotodra nézel vissza, észre fogod venni, hogy azóta változtak a gondolataid, az érzéseid. Csupán egyetlen dolog marad állandó és érintetlen minden pillanatban, annak tudata, hogy vagy, hogy létezel. Ez az önvaló alapélménye, ami már a születésed előtt is megvolt, és a halálod után is megmarad.
A másik mód, ahogyan kapcsolatba kerülhetsz az önvalóval az, ha tudatossá válsz a működésedre azokban a helyzetekben, amikor valóban önmagad vagy/lehetsz. Mivel társadalmi elvárások sűrű rengetegében élünk, viszonylag ritkán kínálkozik alkalom a spontán önmegélésre, a pillanattal való azonosulásra. Azáltal, hogy személyiségünk páncélja mögé bújunk, és ezen a látszat-énen keresztül kapcsolódunk az eseményekhez és egymáshoz, életünk nagyobbik részében óhatatlanul és akaratlanul is maszkokat viselünk. Akadnak azonban olyan pillanatok, amikor ezen a páncélon átüt a valódi énünk, amikor flow állapotba kerülve átéljük az itt és most varázsát. Ez olyankor fordul elő leginkább, amikor szabadnak és biztonságban érezzük magunkat akár szeretteink körében, akár az egyedüllét társas normáktól mentes légkörében. Ezek azok a helyzetek, amikor nem kell „viselkednünk”, amikor valóban azok lehetünk, akik vagyunk. Ilyet tapasztalhatsz meg, amikor igazán átadod magad a társaddal való együttlétnek, amikor katartikus lelkiállapotba kerülsz egy művészeti alkotás hatására, vagy amikor annyira elbűvöl a csillagos ég látványa, hogy szinte megszűnsz különálló entitásként létezni, és eggyé válsz a pillanattal. Az ilyen állapotok nyugalma, boldogsága és szabadsága annak köszönhető, hogy ha csak rövid időre is, de az ego helyett az önvalóba helyezed önmegélésed súlypontját.
Mint az cikkemből reményeim szerint kiderül, az önvaló nem valami távoli, misztikus, elvont fogalom, hanem minden olyan ember megtapasztalható valósága, aki hajlandó befelé figyelni. Kívánom kedves olvasóm, hogy Neked is minél többször sikerüljön megtapasztalnod ezt a valódi önmagadat. Ahogy Pam Brown ausztrál költőnő írja: „Ha bármit megadhatnék neked, olyan belső csendességet kapnál, hogy szíved mindig nyugodt és biztos maradna, bármi is történjék életedben.”