Nem vagy egyedül

nem vagy egyedülPár napja egyik kliensemmel beszélgettem, aki elmondta, hogy komolyan aggódik 17 éves fiáért. Néhány éve ugyanis agydaganatot találtak nála az orvosok, és bár azóta jól van, sportol, teljes életet él, az anyai féltés nem múlt el. Ráadásul, a fiúnak hamarosan ellenőrzésre kell mennie, és kliensem nagyon fél attól, hogy kiderül, fia állapotának javulása csak látszólagos, és élete továbbra is veszélyben van. Mindannyian kerülünk néha olyan helyzetbe, amikor az eseményeket nem mi irányítjuk, úgy érezzük, a történések kiszolgáltatottjai vagyunk. Így érez ez az anya is, aki bár nyilvánvalóan mindent megtenne fiáért, ebben az esetben a lehetőségei igen korlátozottak.

Amikor problémával kell szembenéznünk, első lépésként állapítsuk meg, hogy tehetünk-e bármit a megoldás érdekében. Ha úgy látjuk, hogy igen, akkor tegyük meg azt haladéktalanul. Ha viszont úgy ítéljük meg, hogy a probléma felett nem gyakorlunk kontrollt, akkor a teendőnk a helyzet másféle kognitív-emocionális megközelítése. Nézzünk rá más perspektívából, mint eddig! Próbáljuk meg felismerni, hogy mit tanulhatunk, profitálhatunk a nehézségből! Elemezzük egy kicsit a szituációt: valóban olyan borzasztó, vagy csak mi éljük meg annak. Legtöbbször ez utóbbi eset áll fenn.

A fent felvázolthoz hasonló élethelyzetek persze túlságosan mélyen érintik az embert, nem képes arra, hogy pozitív oldalról szemlélje azt. A magunkban történő átminősítés azonban még ilyen esetekben is sikerülhet. Ehhez keressünk belső fogódzókat! Kérdésemre, hogy hívő embernek tartja-e magát, kliensem igennel válaszolt. Nem véletlenül tettem fel neki ezt a kérdést, ugyanis az istenhit olyan komoly lelki erőforrást jelent, ami a legnehezebb helyzetekből is kisegíthet bennünket.

Gondolj csak bele: az élet igazán meghatározó történései felett nincs, vagy csak alig van hatalmunk. Megszülettünk és meghalunk – egyik sem a mi döntésünktől függ. És életünk során is számtalan olyan helyzet állhat elő, ami felett nem gyakorlunk kontrollt. Ezt fel kell ismerni. A legtöbb emberi szenvedést az okozza, hogy egónk rabságában vergődve mindentől és mindenkitől elkülönülőnek éljük meg önmagunkat. Úgy érezzük, egymagunkban állunk a világban, magunkra vagyunk utalva. Azt képzeljük, csak az a miénk, amit megszerzünk és kisajátítunk, és életünk alakulása kizárólag cselekedeteink függvénye. Arra csak ritkán gondolunk, hogy már a megszületésünk sem rajtunk múlt. Már abban megnyilvánult valamiféle magasabb rendű sorsszerűség, amit nem mi irányítunk. Legalább is nem az egója által elvakított és lebutított, sötétben tapogatózó földi szereplő, akivel azonosítjuk magunkat.

Amíg az ember úgy érzi, hogy magára van utalva, addig nagyon sok bizonytalanságban és aggódásban lesz része. Nem is lehet másként, hiszen görcsösen kontrollt igyekszik gyakorolni olyan dolgok felett, amelyek felett nincs hatalma. Az ilyen ember harcban áll önmagával, a világgal, a körülményeivel. Éjjel nyugtalanul forgolódik az ágyában, elképzeli, hogy mi történik, ha ez vagy az balul sül el. Rengeteg előrevetített félelemtől szenved, mert nem képes felismerni és elfogadni, hogy bizonyos dolgok alakulása nem az ő cselekedeteitől függ.

Piciny pontok vagyunk az Univerzumban, de néha úgy érezzük, problémáink túlnőnek azon. A súlyos anyagba süllyedve elveszítjük tisztánlátásunkat, tudásunk lefokozódik, és sokszor a második, harmadik lépést sem látjuk előre az élet nagy sakkjátszmájában. Nagyon sokat segíthet az, ha felismerjük, hogy a világ nem általunk létezik. Nélkülünk is megy minden a maga útján. Gondolatban óriásira felduzzasztott problémáinknak a világ szempontjából szinte semmilyen jelentősége nincs. Az működik a maga törvényei szerint. De vajon mitől? Mi vagy ki működteti a mindenséget? Túlságosan nagy a rend, a szervezettség ahhoz, hogy ez magától történhessen. Hogy juthat egyáltalán eszünkbe nekünk, kis parányoknak, hogy itt mindent nekünk kell a kezünkben tartanunk? Még ha csak a saját életünkben is. Miért görcsölünk, aggódunk folyamatosan amiatt, hogy mit hoz a holnap? Amit lehet, tegyük meg a felesleges aggodalmaskodás helyett, a többit pedig bízzuk rá arra a magasabb intelligenciára, amelynek létezését csak az nem veszi észre, aki nem akarja.

Bizony, nem vagyunk egyedül, lehet segítséget kérni. Életünk nem annak a személynek a kezében van, akinek képzeljük magunkat. Hogy is lehetne, hiszen azt sem tudjuk pontosan, hogy honnan jövünk, mi célból, és hová tartunk. Hatalmas megkönnyebbülést okoz, amikor az ember felismeri önmaga kicsinységét. Amikor ráébred arra, hogy akkor járja jól az élet iskoláját, ha a maga szintjén mindent megtesz azért, hogy a dolgai jól alakuljanak, a többit pedig őszinte hittel és mély nyugalommal rábízza a magasabb intelligenciára. Ezt javasoltam kliensemnek is, a fiáért aggódó anyának. Fogadja el, mondtam neki, hogy a fia nem véletlenül jött a világra, dolga van itt. Tegye meg érte mindazt, amit a lehetőségei megengednek – szeresse, biztassa, támogassa, örüljön neki! De az aggódását engedje el, és bízza fiát arra a felsőbb szellemi hatalomra, amelynek „útjai kifürkészhetetlenek”.

Kategória: Gondolatok | A közvetlen link.

Nem vagy egyedül bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kerner Erika szerint:

    Nagyon tettszik nekem ez a cikk!!!!

  2. Kerner Erika szerint:

    Köszönöm,hogy megosztottad velünk!

Van véleményed? Mondd el gyorsan!

Az Email címed nem tesszük közzé. A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitöltened!