Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a szorongás alapjait már a szülő lerakja gyermeke számára, amire aztán még rá fog épülni az a feszültség mennyiség, amely a személyt növekedő gyermekként, majd felnőttként éri. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a szülők, különösen az anya félelmei, szorongása a terhesség időszakában károsan hat a magzatra is, sőt a szorongás átadásának a veszélye a megszületés után is fenyegeti a gyereket.
Gyakran látom, hogy a szülők puszta jóakaratból és védelmező ösztönből is erős szorongást építenek ki csemetéjükben. “Ne menj oda, mert megsérülsz!”, “ne mássz fel, mert leesel!”, “ne menj ki, mert megfázol!” - ismerős mondatok? Az efféle aggodalmaskodó figyelmeztetések azt üzenik a gyereknek, hogy a világ tele van veszélyekkel, ő pedig olyan kis ügyetlen, hogy biztosan minden lehetséges bajból kijut neki. A szülő a legnagyobb jóakarata ellenére is átülteti csemetéjébe saját félelmeit. Az élet korai szakasza különösen szenzitív időszak, így amit akkor hall a gyermek, azt nagyon hamar beépíti magába. Fokozatosan tudattalanjának részévé válik egy mindent átható veszélysejtés, amely már nemcsak leeséstől, megfázástól való félelem lesz, hanem generalizálódik, és egy általános szorongásos beállítódássá szilárdul. Mivel gyökere a tudattalanban van, a személy sok esetben nem is tud róla, megváltoztatni pedig különösen nehéz. Szerencsére ezek a belső programok felülírhatóak felnőttkorban is, jó esetben ez meg is történik a pszichoterápiában. Ehhez azonban valóban szükséges a szakember segítsége, lehetőleg olyané, aki a szorongás gyökereit igyekszik feltárni, és nem csupán tüneti kezelést végez.
Ismert tény, hogy a csecsemőnek és az egészen kicsiny gyermeknek nincs veszélyérzete. Egy kisbaba sohasem óvatos, mindent meg akar nézni, fogni, ízlelni. És fel is mászik akárhova, ha lehetősége van rá. Az ember a bizalom létélményével születik bele a világba, melynek középpontjában a jóságba, szépségbe, igazságosságba vetett hit áll. Nem véletlen, hogy a hagyományos mesékben az igaz ügy harcosai szépek és erősek is egyben, és a történet mindig megnyugtató, igazságos véget ér. Amennyiben a szülő megfelelő módon reagál újszülöttje igényeire, bátorítja és szeretettel fordul felé, akkor a gyermek a vele született bizalmat át tudja menteni későbbi életére is. Ezt nevezzük ősbizalomnak. Hatalmas jelentősége van, meghatározhatja az ember egész további életútját. Az a személy, aki csecsemőkorban megélhette ezt az állapotot, felnőttként nyugodtabb és magabiztosabb lesz, optimista beállítódással fordul más emberek és a világ dolgai felé, ellenállóbb lesz a betegségekkel és a problémákkal szemben. Ha azonban a szülő elhanyagoló, közömbös vagy netán durva, akkor az “én nem vagyok önmagamért szerethető, nem vagyok elég jó” érzése veszi át az ősbizalom helyét, amely a későbbi depresszió alapját képezheti. Nem csupán a korai életszakasz élményei a meghatározóak, amíg az ember él, tudattalanjára minden vele megtörténő esemény intenzíven hat. Tehát lelki programozottságunk később is változhat, akár pozitív, akár negatív irányba, de ehhez megfelelő körülmények és tudatosság szükséges. A legtöbb ember a későbbiek során már sohasem tér le arról az útról, amelyet a kora gyermekkori hatások kijelöltek számára.
A további nevelés során a szeretetteli viszonyulás mellett fontossá válik a reális korlátok felállítása is. Sok téves nevelési felfogással találkozhatunk manapság, melyek szerint a gyermekeknek nagyfokú szabadságot kell biztosítanunk megfelelő személyiségfejlődésükhöz. Ez rendben is lenne, ha sokan nem értelmeznék félre. Az igazság az, hogy a gyermekek maguk is igénylik a korlátokat, ezektől érzik ugyanis biztonságban magukat. A biztonság pedig rendkívül fontos számukra; egyes szakemberek szerint fontosabb, mint a szeretet… Hihetetlennek hangzik, ugye? Ettől függetlenül nem megalapozatlanok az efféle vélekedések.
A téma nagyon érdekes, ráadásul mivel szinte mindenkit érint, a közeljövőben vissza fogok még térni rá.