Az emberek nagy része sok figyelmet szentel a problémáinak, aktívan foglalkozik velük. Hajlamosak vagyunk arra fókuszálni, ami hiányzik az életünkből, ami nem megfelelően működik. Ez természetesen nemcsak kellemetlen, de ártalmas dolog is, hiszen amire koncentrálunk, azt figyelmünk energiájával töltjük fel. Léteznek azonban olyan emberek is, akik az ellenpólust képviselik. Legkönnyebben arról ismerhetőek fel, hogy látszólag soha semmilyen problémájuk nincs, mindig a vidám, életigenlő arcukat mutatják a külvilág felé. Ez sokszor erőltetettnek is hathat; gyakran olyan érzésünk van velük kapcsolatban, hogy valami nem stimmel, valahogy nem természetes és könnyed az a jókedv. Nem véletlenül érezzük így, hiszen nincs olyan ember a világon, aki sohasem szomorú vagy feszült. Akik ezt igyekeznek mutatni a világ felé, nem teljesen őszinték.
Kérdés persze, hogy aki szerepet játszik, az tudatában van-e a szerepének. Léteznek olyanok, akik igen, de olyanok is, akik nem. Egyes önbecsapásra hajlamos emberek valóban el is hiszik, hogy jól érzik magukat, vagy legalább is igyekeznek ezt elhitetni magukkal. Amíg a panaszos ember a sopánkodásával terheli a környezetét, addig az ilyen típusú személy az állandó, szinte kérkedő jókedvével teszi ugyanezt.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy ennek mi az oka, miért olyan fontos valaki számára, hogy eljátssza a mindig „hepi” embert. Pszichológusként úgy gondolom, ez az önvédelem egyik formája, aminek alapját a problémák hárítása képezi. Gondjaink ugyanis, amennyiben tudatosítjuk őket, azt kívánják meg, hogy szembenézzünk velük és valahogyan megoldjuk őket. Ez bizony sokszor jókora erőfeszítést igényel. Amennyiben ezt nem tudjuk, vagy nem akarjuk vállalni, ha nem érezzük magunkat elég erősnek a problémáinkkal való szembenézésre és megküzdésre, akkor sokkal könnyebb, ha nem is tudatosítjuk őket. A gond azonban az, hogy a szőnyeg alá söpréssel, fejünk homokba dugásával még nem szüntetjük meg a nehézséget. Továbbra is hat ránk, akadályoz és frusztrál bennünket, a feszültségétől nem óvhatjuk meg magunkat. Emiatt válik a külvilág felé mutatott állandó jókedv mesterkéltté és erőltetetté.
Pszichológusként jóval ritkábban találkozom ezzel a típusú személyiséggel, mint magánemberként, de a praxisomban is előfordul. És ilyen esetben mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mivel segíthetek neki többet: azzal, ha visszatükrözöm neki a hárításait, önbecsapásait, vagy ha meghagyom abban az illúzióban, hogy az élete teljesen rendben van. Ennek lehetősége ugyanis kizárható, hiszen nem véletlenül került hozzám, a lelke mélyén érzi, hogy baj van, hogy segítségre szorul. Azt gondolom, ilyen esetben a szakembernek két dolgot kell mérlegelnie. Az egyik az, hogy mennyire erős a kliens lelkileg, elbírja-e a kellemetlenséggel való szembesülést, a másik pedig az, hogy mennyire szenved önbecsapásai miatt. Mivel a hárítás egyben védekezési mechanizmus is, nem minden esetben szabad elvenni az embertől. Amennyiben viszont több kárt okoz, mint amennyi a védekezésből eredő haszon, akkor pszichológusként a szembesítés a feladatom.
A világ, az ember élete kétpólusú; a fehér csak a feketéhez, a világosság csak a sötétséghez, az öröm csak a bánathoz való viszonyában értelmezhető. Miért kellene bármelyik oldalt meg-, illetve letagadnunk? Így együtt alkotják a teljességet. Érdemes a pozitív gondolkodásra törekednünk, de annak reálisnak kell lennie, különben becsapjuk saját magunkat. A lelkileg egészséges embert nem az jellemzi, hogy nincsenek problémái és folyton boldog, hanem az, hogy a felmerülő nehézségekkel képes szembenézni és megküzdeni.