A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ember boldogulása szempontjából a fejlett érzelmi intelligencia fontosabb, mint a racionális szellemi működést számszerűen kifejező IQ. Sajnálatos dolog, hogy ezeket a felismeréseket nem használják fel az illetékesek például az oktatásügy megreformálására. A diákokat tanáraik a mai napig hatalmas információmennyiséggel árasztják el, viszont nem képezi a tananyag szerves részét olyan, az életvezetés szempontjából lényeges készségek fejlesztése, mint például az emberi kapcsolatok vagy a pénzügyek hatékony kezelése. Pedig szintén tapasztalatok sokasága bizonyítja azt is, hogy az empátián alapuló, szeretetteli emberi viszonyok és az anyagi biztonság jóval magasabban korrelál a jó közérzettel, mint a nagy tudáshalmaz birtoklása.
Úgy tűnik tehát, hogy minél inkább képesek vagyunk ráhangolódni a másik emberre, annál eredményesebben vezethetjük saját életünket. Ez nem csoda, hiszen az empátia bizonyos tekintetben az ego meghaladását jelenti, azt, hogy kissé túllépünk önmagunkon, és felismerjük, ami összeköt bennünket másokkal. Minél inkább képessé válunk erre, annál közelebb kerülünk valódi önmagunkhoz, önvalónkhoz is, amely közelség viszont alapfeltétele az igazán boldog és sikeres életnek. A másik ember szempontjainak figyelembevétele nélkülözhetetlen a jó kapcsolatok kialakításához és fenntartásához, és csak akkor működhet igazán, ha nem csupán értjük, de kicsit át is érezzük társunk belső világát.
Tudnunk kell azonban, hogy az empátia nem a mások problémáinak átvételét, átvállalását jelenti. Sok ember esik abba a hibába, hogy együtt szenved barátjával, házastársával, szülőjével, gyermekével. Ezzel nemcsak, hogy nem segít rajta, de árt mindkettőjüknek. Valódi támogatást csak azzal nyújthatunk a másik embernek, ha lelkiállapotában magasabb rezgésszintre emeljük, és nem azzal, ha mi is leereszkedünk az ő energiaszintjére. Sajnálat helyett inkább racionálisan mérlegeljük a következőket: 1. tudunk-e hatékony lelki vagy gyakorlatias segítséget nyújtani az adott helyzetben, 2. és egyáltalán kell-e segítséget nyújtanunk számára, vagy ezt a problémát egyedül kell megoldania. Nem könnyű racionálisan értékelni a szituációt, amikor olyan személyről van szó, aki érzelmileg közel áll hozzánk, de higgyük el, ezzel teszünk jót mindkettőnknek.
Szülők esetében különösen gyakori jelenség, hogy igyekeznek átvállalni gyermekeik nehézségeit, és lehetőség szerint meg is oldani azokat. Sok szülő nem tudja, hogy ezzel kétszeresen árthat csemetéjének. Egyrészt akaratlanul is azt üzeni számára, hogy ő inkompetens saját problémái kezelésében, segítségre szorul. Minél fiatalabb korban és minél többször teszi ezt meg, annál inkább elmélyítheti ezt a gyerekben, ennek megfelelő lelki programot alakíthat ki benne. A másik ok pedig, amiért nem szabadna átvállalnunk a másik ember problémáit, hogy ezzel megfosztjuk a lehetőségtől, hogy küzdelme során tanuljon, erősödjön, fejlődjön. A kihívások nem véletlenül állnak elő az életünkben, dolgunk van velük, és minden esetben többé válunk, amikor meg tudunk felelni nekik. Félreértés ne essék, a szülőnek természetesen támogatnia, segítenie kell gyermekét, de ez inkább ösztönzés, bátorítás és siker esetén dicséret formájában nyilvánuljon meg, és ne abban, hogy a széltől is megpróbálja megóvni őt. „Nem az fogja a gyermekeidet sikeres emberi lényekké tenni, hogy te mit teszel meg értük, hanem az, hogy megtanítod-e őket arra, hogy mit tegyenek meg önmagukért.” – írja Ann Landers.
Az együttérzés, a segítségnyújtás csak akkor hozhat igazán pozitív eredményt, ha érzelmeink nem sodornak el bennünket, ha képesek vagyunk objektív módon, racionálisan szemlélni a helyzetet. Nem véletlen, hogy egy független kívülálló általában többet tud segíteni, jobb tanácsot tud adni, mint a legközelebbi hozzátartozóink. Némi érzelmi távolságtartásra mindig szükség van ahhoz, hogy helyesen értékelhessük a problémát. Szakértelme mellett ez a képessége teszi a pszichológust is alkalmassá arra, hogy másoknak hatékony segítséget nyújtson.