Pszichológiai-spirituális felnőtté válás

Sokféle emberrel kerülök kapcsolatba munkám során, a lelki problémák skálája igen széles. Azt tapasztalom azonban, hogy a nehézségek változatossága ellenére a megküzdés képessége alapvetően ugyanattól a tényezőtől függ: mennyire tudja az illető személy felnőttként kezelni a kihívásokat. A lélektani értelemben vett felnőtté válás nem csupán, sőt, nem elsősorban az életkor függvénye, sokkal inkább olyan érettségről van itt szó, ami az egyén személyiségszerkezetéből és spirituális fejlettségéből fakad. Az élet iskolájában a legfontosabb tantárgy ez, de ahogy az oktatási rendszerünk felnőttképzésében, úgy itt is egyénfüggő, hogy melyik tanítvány hány éves korában vizsgázik egy adott témában. Számos vizsgatétel van, de jelen cikkemben csak azt a két kritériumot emelem ki, amelyek a legfontosabbak a hatékony életvezetéshez. Amennyiben ezek többé-kevésbé adottak, úgy a személynek jó esélye van a megfelelő helytállásra akár a legnehezebb helyzetekben is.

A felelősségvállalás pszichológiai-spirituális értelemben azt jelenti, hogy az egyén tudatában van annak, hogy mindaz, ami az életében bekövetkezik, őt formáló, nevelő hatású történés, ezeket megfelelő alázattal felvállalja, fejlődése szolgálatába állítja, és nem a környezetét okolja miattuk. A folyamatos mások hibáztatása, a bűnbakképzés, a kifogáskeresés egyértelműen az éretlenség jelei. Ezek azon túl, hogy sok személyközi konfliktust okozhatnak, gátolják a fejlődést és a továbblépést is, hiszen amíg az ember a külső körülményekben látja problémái forrását, addig kiszolgáltatottnak, tehetetlennek élheti meg önmagát, és így nehezen fogja megteremteni magában a megküzdéshez szükséges motivációt és erőt. A belső sértett, dühös gyermek egy helyben toporzékol, és jottányit sem halad előre. Más esetekben ez a gyermek a könnyed életéhez és a felhőtlen öröméhez ragaszkodva hárítja el a problémákat, amelyek ezáltal egyre csak gyűlnek a szőnyeg alatt, ahová besöpörte őket. A nehézségek, a rossz lelkiállapotok, a félelmek felelős felvállalása tehát szükségszerű a megfelelő időben ahhoz, hogy azokat feloldva, meghaladva végül képessé váljunk az áhított belső nyugalom megteremtésére és a harmonikus életvezetésre. Ez a személyiségérettség egyik fő kritériuma.

A másik lényeges kritérium részben az előzőből következik. A gyermek kiszolgáltatottságával ellentétben az egészséges felnőtt rendelkezik a megfelelő önállósággal, tudatossággal és önbizalommal. Mindezeket összefoglaló attribútumként talán autonómiának nevezhetnénk. A felnőtt tudja, mit akar, vannak céljai, képes a racionális helyzetértékelésre, alkalmas arra, hogy olyan döntéseket hozzon, melyekkel esetleg nem ért egyet mindenki. Az ilyen ember tekintettel van a környezetére, de alapvetően a maga útját járja. Fontos önmagának, saját életének középpontjában ő maga áll, de fényéből, melegéből másoknak is ad, ahogy a Nap sugárzik a Naprendszer centrumában. Éretten vállalja saját személyét, nem hunyászkodik meg, nem hódol be, mint a rendre utasított kisgyerek, de kész egészséges kompromisszumokat kötni. A pszichológiai értelemben vett felnőtt ember tehát képes a megfelelő egyensúlyozásra az olyan relációkban, mint a szubjektív és objektív, vagy az én és a többiek. Stabil értékrend jellemzi, van önálló véleménye, nem követ vakon másokat. Nem más emberek befolyása alatt éli az életét, hanem képes arra, hogy saját kezébe vegye azt.

A spirituális felnőtté válás nagyon lassú folyamat, a reinkarnáció tana szerint életek hosszú láncolatán keresztül valósul meg. Érdemes tehát afféle lelki evolúcióként tekinteni erre a fejlődésre, amely így nemcsak az egyének, hanem a népcsoportok, a társadalmak, sőt az egész emberiség változásaiban is megnyilvánul. Gondoljunk csak arra, hogy amíg pár száz évvel ezelőtt még „boszorkányokat” égettünk, addig manapság a világ fejlettebb felén már emberi jogokról és az egyének önmegvalósítási lehetőségeiről folynak a diskurzusok. Kétségtelenül haladunk tehát, de még nagyon hosszú út áll előttünk. Társadalmi szinten jelenleg olyan gyerekekre hasonlítunk, akikben már megfogalmazódott a felnövés igénye, de ehhez még nincs elég bátorságuk, akaratuk és önbizalmuk. Még túl nagy a felelősségvállalás kényelmetlenségétől megóvó gyermeki lét csábítása, visszahúzó ereje, amivel viszont a mindenkori hatalomnak rendelődünk alá. Amíg a politika infantilis emodzsikkal kommunikál velünk, és ez nekünk megfelel, óhatatlanul felvetődik a kérdés: mikor növünk már végre fel? Azt hiszem, a következő dal igazán találóan ragadja meg jelenlegi társadalmi helyzetünket, felesleges bármit is hozzáfűzni.