Ebben az interjúban egy olyan embert szólaltatok meg, aki kényszerbetegségével sikeresen megküzdve elhatározta, hogy másoknak is segít a teljes élet elérésében. Bízom benne, hogy az érintettek számára különösen hasznos lesz a beszélgetésünk, de úgy vélem, mindenki értékes információkkal lesz gazdagabb, aki elolvassa.
Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Ki vagy, hány éves, mivel foglalkozol?
A nevem Mátyás Nimród-Arnold, 31 éves vagyok. Történelem szakon végeztem, majd rövid ideig tanárként dolgoztam. Ezt követően hét-nyolc évig egy e-sport típusú játékkal foglalkoztam profi szinten, az egyik legnagyobb magyarországi csapat tagjaként. Az elmúlt három évben pedig főként a kényszerbetegség tanulmányozásának szenteltem magam, és számos projektem e köré épült.
Mivel érintett voltál. Röviden mutasd be a problémát: milyen tüneteid voltak, hogyan érezted magad!
Igen, kényszerbetegséggel küzdöttem 15 évig, időnként meglehetősen komoly mélységeket megjárva. A problémám 12-13 éves koromban jelentkezett egy trauma hatására. A hamis memória OCD volt az első formája, amelyet megtapasztaltam. ,,Vajon mindenre emlékszem, ami történt, vagy történt valami más is, amire nem emlékszem?” – ilyen gondolatok kínoztak. Ez sokáig elkísért, majd különböző élethelyzetek további témákra irányuló kényszeres gondolatokat is előhoztak: agresszív és szexuális vonatkozásúakat, tisztasági és mágikus jellegűeket, és még sorolhatnám. Szinte állandóan szorongtam, folyton úgy éreztem, hogy veszélyeket kell elhárítanom, és szüntelenül a teljesség és tökéletesség érzését kerestem.
Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a változás útján? Mi volt az első lépés?
Ahogy sok más kényszerbeteg, sokáig én sem akartam beismerni magamnak, hogy bármi baj van a pszichés működésemmel. Számomra az állandó kontrollra való törekvés szavatolta a biztonságot, ezért ragaszkodtam hozzá. A változást az indította el bennem, amikor szembesültem azzal, hogy a barátnőmnek mennyi szenvedést okozok a kényszercselekvéseimmel, amelyekbe gyakran őt is bevontam, segítséget, megerősítést kérve tőle. Úgy éreztem, a kapcsolatunk kedvéért változtatnom kell. Az Aviátor című film megnézését követően realizáltam igazán, hogy mennyire súlyos tud lenni a kényszerbetegség, majd Eckhart Tolle könyve, A most hatalma indított el azon az úton, amely során leépítettem mindazokat a kényszeres kötődéseket, amelyeket az elmém kialakított. Megvizsgáltam ezek gyökerét, és egy hosszú önismereti út vette kezdetét, amellyel párhuzamosan nem csupán a kényszerbetegséget kutattam, hanem a rituálék, a babonák és a hitrendszerek szerepét és hatását is az emberiség történelme során és napjainkban. Szakszerű segítséget nem kértem, mindvégig saját magamra és kutatásaimra hagyatkoztam.
Kérlek, mesélj erről az önismereti útról! Hogyan ment végbe a változás, mi segített a legtöbbet, minek köszönheted a fejlődést?
Nehéz lenne egyetlen dolgot kiragadnom a teljes folyamatból. Ha mégis meg kell neveznem valamit, akkor az attitűdöm, a hozzáállásom megváltoztatását mondanám a kulcsnak. A kényszerbetegek ragaszkodnak nézeteikhez, perspektíváikhoz, sémáikhoz, legyen szó akár az emberi lét vagy a gondolatok természetéről, kényszercselekvéseik validálásáról, vagy az élethez és halálhoz való viszonyukról. Ez egyrészt természetes, hiszen mindannyian kialakítunk egy képet önmagunkról és a világról. Erről, vagy ezeknek akár csak egy részéről is lemondani hatalmas szorongással jár, hiszen nélkülük a világ egy ismeretlen, kiszámíthatatlan hellyé válik. Nézeteink, perspektíváink és sémáink (akár egészségesek, akár károsak) segítenek értelmezni a minket körülvevő világot, és olyan adathalmazokként élnek bennünk, amelyek által többnyire igyekszünk előre látni és bejósolni a történések alakulását. A fejlődésemet és a szabadságom visszaszerzését annak köszönhetem, hogy perspektívámat megváltoztattam az ,,ilyen akarom, hogy legyen a világ, és így meg így akarom ezt kontrollálni!” attitűdről a ,,mire tanít engem az élet, és hogyan tudok ehhez alkalmazkodni, és ezt elfogadni?” attitűdre. Ez nem könnyű váltás. A mérleg egyik serpenyőjét a kényszerbetegség és legnagyobb félelmeink óriási súllyal húzzák lefelé, a mi feladatunk, hogy a másik serpenyőbe ennél is nagyobb súllyal bíró dolgok kerüljenek, mint például a teljes élet megélésének vágya, az értünk aggódó szeretteink boldogsága, az elvesztegetett idő fontossága, és mindaz, amiért érdemes vállalni a biztonságos burok elhagyását.
Az akut, intenzív szenvedés idején általában nehezen tudjuk értelmezni és értékelni a helyzetünket. Utólag viszont jobban rálátunk. Te visszatekintve milyen következtetéseket tudsz levonni a történtekből?
Véleményem szerint a kényszerbetegséggel való tényleges megküzdés és a mélyebb változás nem történhet meg anélkül, hogy az egyén ne kerülne kapcsolatba a lét nagy kérdéseivel, és ne igyekezne ezekre megnyugtató és életszerű válaszokat adni, amelyek felcserélhetik az obszesszív-kompulzív zavar illuzórikus válaszait. Úgy tapasztalom, hogy a félelmek általában két nagy téma köré csoportosulnak: az egyik az egzisztenciális szorongás, amely a veszteséggel, a halállal való szembenézés elkerülhetetlenségének eredménye, a másik pedig a morális kérdésekből fakadó szorongás, amely az emberi természettel, és főként annak sötét oldalával való konfrontációból, az ebből fakadó belső konfliktusból származik. Az állapotom rákényszerített arra, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzak. Valamint rákényszerített arra is, hogy a teljes élet érdekében beazonosítsam és lebontsam elmém korlátait, a működésképtelen perspektívákat, a káros sémákat. Úgy látom, napjaink társadalmának sokkal átfogóbb részét képezi a kényszeres viselkedés, mint azt gondolnánk: a közösségi média nyomására állandó a megfelelési kényszer, a kapitalizmust is a folytonos növekedés iránti kényszer vezérli, hogy csak két nagy problémát említsek. Társadalmi szinten tulajdonképpen ugyanazok a mechanizmusok figyelhetők meg ezekben az esetekben is, mint a kényszerbetegség esetén, ugyanúgy a szorongás, a félelem a fő vezérlő elv. Megtanultam ezeket észlelni és beazonosítani, az emberiség tetteit a nagy egész részeként szemlélni, és amennyire erőmből és képességeimből telik, igyekszem elérni a változást önmagamban, és ebben más kényszerbetegeket is segíteni. Ezáltal, úgy érzem, a korábbi szenvedéseim is értelmet nyertek.
Milyen konkrét tanácsot, útmutatót tudnál adni azoknak az olvasóknak, akik az eddig elmondottak alapján érintve érzik magukat?
Stephen King egyik híres regényében Pennywise, a gyilkos bohóc jeleníti meg a félelmet. Minden szereplőnek a maga félelme képében jelenik meg. A történet végén azonban hőseink nem menekülnek előle tovább, hiszen máskülönben egész életük menekülésből állna. Azt tudom tanácsolni az olvasónak, hogy ne dőljön be a ,,bohócnak”. Derítse ki félelmeinek okát, és töltsön időt a felmerülő kérdések megválaszolásával! Azonosítsa be hibás nézeteit és sémáit, és helyettesítse olyanokkal, amelyek lebontják elméje börtönének rácsait! Ölelje át a belül remegő gyermeket, de ugyanakkor ismerje fel, hogy a szerető felnőtt odafordulása és bátorítása is már az ő feladata! Gyerek és felnőtt egy testben és lélekben. Vannak félelmek, amelyekre nincs válasz, ilyen például a halálfélelem. Úgy gondolom azonban, hogy ebben az esetben is megkérdőjelezhetjük mindazt, amit a halálról tanítottak nekünk, valamint ezen tanítások mentén kialakult érzelmeinket és viszonyulásunkat. Tudom, hogy ezek mély témák, és nem állítom, hogy én itt tartanék. Ez is egy folyamat, szerintem. Fontos megértenünk, hogy a félelmekkel szemben csak az elszánt hozzáállás a célravezető, és találnunk kell valamit, ami értelmet és életcélt ad, hiszen félelemben élni nem sokban különbözik a haláltól, vagy talán még rosszabb is annál.
Tapasztalataid alapján elindítottál egy segítő tevékenységet az interneten. Kérlek, mesélj erről! Mit kínál a szóban forgó problémával küzdőknek, és hogyan tudnak elérni az érdeklődők?
Három éve indítottam útjára OCDsarok nevű YouTube-csatornámat, és tettem közzé első videómat, amelyet aztán számos másik követett. Ezekben bővebben bemutattam a kényszerbetegség működését, csapdáit, zsákutcáit, valamint számos technikát, tippet, tanácsot osztottam meg, amelyek által a kényszerbetegséggel küzdők elindulhatnak a gyógyulás útján. Időközben egy 2000 főt számláló Facebook csoport adminisztrátora is lettem, ahol szintén sok bejegyzést osztok meg, és igyekszem válaszolni a felmerülő kérdésekre. Számos kényszerbeteg megkeresett, segítséget kért, és sikerült tartósan pozitív változásokat hozni az emberek életébe. A visszajelzések hatására úgy döntöttem, hogy a sokévnyi kutatás eredményeként begyűjtött tapasztalathalmazt egy weboldal keretében összesítem. Ezt május elején hoztam létre, és a www.ocdsarok.com címen érhető el. Terveim szerint, hamarosan Instagram és TikTok oldallal is bővülni fog az OCDsarok. A honlapon jelenleg több mint húsz cikk, gyerekeknek készült videósorozat, valamint könyvajánlók segítenek kényszerbetegeknek, szeretteiknek és terapeutáknak egyaránt mély betekintést nyújtani az OCD működésébe, és útmutatást adni a kezeléséhez és leküzdéséhez. A folyamatosan bővülő tartalom segítségével a jelen interjúban érintett témákat bontom ki részletesen és érthetően, rengeteg példát és esetet felhasználva szemléltetésül. Elindult az OCDsarok podcastja is, amelyben kényszerbetegek mesélnek történetükről, küzdelmeikről, velem való munkájuk eredményeiről, de céljaim között szerepel, hogy pszichológusok, pszichiáterek és a téma kutatói egyaránt megszólaljanak a podcast vendégeként, és a sok hasznos tanács mellett az érintettek képet kapjanak arról is, hogy hol tart jelenleg a kényszerbetegség kezelése, és hol, milyen keretek között tudnak ellátást kapni az e rendellenességben szenvedők. Mindezek mellett egy előadássorozat is a terveim között szerepel, amely a nagyobb városokban valósulna meg, hiszen rengeteg ember szenved kényszerbetegségben, és küldetésemnek érzem a széles körű tájékoztatást.
Köszönöm a beszélgetést. Úgy gondolom, nagyon sok hasznos és értékes gondolatot fogalmaztál meg. És habár jómagam úgy tartom, hogy a segítő hivatás egy szakma, amit tanulni kell, és az is fontos, hogy a segítőnek legyenek saját megélései arról, hogy milyen érzés kliensnek lenni, a túloldalon ülni, a tapasztalatok összesítését és megosztását nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hiszen ha az érzelmi áthangolásban nem is mindig segít, a jobb megértésben mindenképpen. Bízom benne, hogy az a tudás, amit összegyűjtöttél, és az a szemlélet, amit képviselsz, el fog jutni azokhoz, akiknek erre van szükségük. Sok sikert kívánok e tevékenységedhez!