Nagyon sokfélék vagyunk mi emberek, de egy dologban hasonlítunk egymásra: mindannyian boldogságra vágyunk, más-más formában ugyan, de valamennyien azt keressük. Ez a motiváció áll minden tettünk hátterében – ezért képezzük magunkat, ennek érdekében alapítunk családot vagy indítunk vállalkozást. Minden cselekedetünket a beteljesedés, a boldogság megtalálásának vágya vezérli; ez a legfontosabb hajtóerőnk, amely folyamatosan újabbnál újabb tettekre sarkall bennünket. Bizonyára éppen azért nem adja meg a földi síkon semmiféle elért eredmény a tökéletes elégedettséget, mert akkor nem lépnénk, nem fejlődnénk tovább. Így viszont állandóan „edzésben vagyunk”.
Ha körülnézünk a környezetünkben, úgy tűnik, mintha egyes emberek könnyebben lelnék meg a mindannyiunk által áhított boldogságot, mint mások. Az ilyen személyek mindig vidámnak, kiegyensúlyozottnak látszanak, mintha nem is lennének komolyabb problémáik. Gyakran szerencsésnek minősítjük, és talán kicsit irigyeljük is őket a látszólag gondtalan életvezetésük miatt. Mi a titkuk? – tesszük fel a kérdést. Valóban a puszta szerencse, esetleg az ősöktől kapott genetikai örökség, vagy netán valami egészen más áll a boldogságszint egyéni eltéréseinek hátterében?
Mindenekelőtt fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy különbséget kell tennünk belső megélés és külső megnyilvánulás között. Ritka a teljes átfedés abban, ahogyan egy ember érzi magát és amilyennek a környezete látja őt. Sok kliensemről nem feltételeznék ismerősei, hogy pszichológus segítségét kéri. Mi több, szakemberként azt tapasztalom, hogy a felszínen megnyilvánuló hangsúlyos életigenlés számos esetben a lelki panaszok elfojtásában gyökerezik. Kétpólusú világban élünk, minden embernek vannak örömei és fájdalmai is, és ha valamelyik oldalt tartósan elnyomjuk magunkban, a testi-lelki egyensúlyunk óhatatlanul felborul. Az egészséges személyiséget nem az állandó és túlzott pozitivitás jellemzi, hanem az őszinte és hiteles viselkedésmód.
Az életöröm, a pozitív szemlélet azonban valóban jobban jellemez egyes embereket, mint másokat. Minek köszönhetik ők ezt az irigylésre méltó képességüket? A boldogságkutatások kimutatták a hajlamosító tényezőket. Megállapították például, hogy általában kiegyensúlyozottabbnak és boldogabbnak érzik magukat azok, akik hisznek valamiféle, a világot mozgató magasabb rendű rendezőelvben. Az ilyen emberek könnyebben találnak válaszokat a lét örök kérdéseire, ami által biztonságosabb kereteket kap az életük. Szoros összefüggés mutatható ki a közérzet és a testmozgás között is: a rendszeresen sportoló személyek általában elégedettebbnek és boldogabbnak vallják magukat, mint mozgásszegény életmódot folytató társaik. Kijelenthetjük tehát, hogy a magasabb boldogságszint semmiképpen sem a vak szerencsének tudható be, sokkal inkább jól körülírható lelki beállítódással és életstílussal áll összefüggésben.
Ha azonban így van, és ismerjük a hajlamosító tényezőket, akkor csupán választás kérdése, hogy boldogok vagyunk/leszünk-e vagy sem? Bizonyos tekintetben igen, ám a helyzet ennél kissé árnyaltabb. Ha ugyanis pusztán egy döntésen múlna a közérzetünk, akkor nem lenne olyan sok boldogtalan ember a világon. Döntéseinket a fejünkben hozzuk meg, többnyire racionális elvek alapján, a lelkiállapotunk azonban a ráció számára nehezen megközelíthető mélységekben gyökerezik. Fejlettebb önismeret birtokában tudatos módon is javíthatjuk közérzetünket az önreflexió módszerével, de ez túlmutat az akaratlagos választások szintjén.
A puszta elhatározás tehát ritkán hoz azonnali eredményt, az viszont valóban csak a mi döntésünkön múlik, hogy megteremtjük-e azokat a feltételeket, amelyek bázisán idővel megérlelődhet a pozitív életérzés. Mi választunk, hogy elültetjük és öntözgetjük-e a boldogság apró magocskáit vagy sem. Ha a pillanatnyi hangulatunkat tudatosan nem is választhatjuk meg, életvezetésünk irányát bármikor kijelölhetjük, átértékelhetjük, módosíthatjuk. Minden hatásnak időre van szüksége, hogy beérjen, de hogy mit indítunk el az életünkben, az a mi döntésünk.