A pszichológusi munka többek között azért érdekes és izgalmas, mert szakemberként olyan lelki mélységekbe láthatunk bele, melyek az átlagember számára rejtve maradnak. És ez nem pusztán a végzettségből adódó specifikus tudás miatt van így, hanem egyszerűen a munka jellegéből is fakad: a pszichológussal olyan dolgokat is megosztanak az emberek, melyeket esetleg senki mással. Az őszinte megnyílás szükséges is a kezelés sikeréhez.
Ebben a bizalmi légkörben lehullnak azok az álarcok is, melyeket a mindennapokban viselünk. Maszkot mindannyian hordunk, a kérdés csupán az, hogy ez milyen mértékben takarja el valódi személyiségünket, illetve, hogy mennyire vagyunk tudatában az álarcviselés tényének. Ebből a szempontból már lényeges különbség van az emberek között.
Ezek a láthatatlan maszkok a szerepeink szerves részét képezik. Mindannyian többféle szerepet játszunk; például egy középkorú férfi délelőtt, a munkahelyén lehet felelősségteljes vezető, délután, az otthonában gondos családapa, este, a barátaival sörözve pedig lökött haver. Ugyanannak az embernek többféle arca lehet, és az adott helyzettől függ, hogy éppen melyiket mutatja a világ felé. Ez természetes dolog, mindannyian így működünk. Ebben az esetben szerepeinknek tudatában vagyunk, és az adott szituációhoz való alkalmazkodás eszközeiként kezeljük őket.
Vannak azonban olyan szerepek is, melyeket a személy arra használ, hogy elbújjon mögéjük. Ezek némelyike tudatos, viszont vannak olyan maszkok is, melyek hordozóik számára is láthatatlanok. A személy úgy viseli, hogy nem tud róla. Ilyenkor a pszichológus feladata az, hogy visszatükrözze a szerepet, melyet kliense tudattalanul játszik. Ez többnyire igen kellemetlen a páciens számára, de csak ezáltal fejlődhet az önismerete és javulhat az életminősége. Nagyon sokféle szerep van, ebben a cikkemben csak kettőt mutatok be a legáltalánosabbak közül.
A „hős” a magabiztos, erős és határozott személyt alakítja, aki számára nincs lehetetlen, mindent elér, amit akar, és kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkezik. Ő az, aki nem engedheti meg magának, hogy a gyengeség legkisebb jelét is adja, a legfontosabb számára, hogy fenntartsa magáról az önbizalomtól és erőtől duzzadó, sikeres ember képét. Mivel azonban ez csak szerep, az ilyen személy valójában rendkívül sérülékeny. A legapróbb kritika is mélyen érinti és megsebzi a lelkét. Bár általában nagyon jól titkolja, valójában tele van bizonytalansággal és félelmekkel. Éppen azért hordja az erős egyéniség maszkját, hogy elfedje vele érzékeny lelkületét. Volt olyan kliensem, aki a környezetében mindenkivel el tudta hitetni, hogy erős és magabiztos ember, csak előttem vállalta fel valódi, sérülékeny személyiségét. A „hős” szerepe általában tudatos azok számára, akik alakítják, de ritkán megtörténhet, hogy nem. Utóbbi esetben várhatóan szorongásos tünetek megjelenése fogja majd jelezni a személynek, hogy valami nincs rendben, nem valódi énje szerint éli az életét, hazudik önmagának is. Pszichés és pszichoszomatikus tünetek természetesen azoknál is kialakulhatnak, akik tudatosan tagadják meg valódi énjüket.
A másik nagyon gyakori szerep az „áldozat”, illetve a „mártír”. Szinte mindannyian ismerünk olyan embert, aki ezt a szerepet játssza. Ismertetőjele, hogy ő az, aki „mindent megtesz másokért, akár az egész életét is feláldozza értük, viszont vele szemben mindenki hálátlan és önző”. Az ilyen ember életeleme a panaszkodás, a sértettség kifejezése, amivel igyekszik bűntudatot és lelkiismeret-furdalást kiváltani a környezetében élőkből. Tipikus „mártír” például az az anya, aki a bűntudatkeltés fegyverét alkalmazva zsarolja érzelmileg az egész családot. Ahogy a „hős” szerepét alakító ember valódi természete is merőben eltér attól, amilyennek mutatja magát, a „mártír” maszkot magára öltő személy valódi személyisége sincs köszönőviszonyban sem azzal, amit kifelé igyekszik mutatni. Az ilyen ember afféle passzív agresszor, aki játszmákat használ arra, hogy emocionális hatalmat építsen ki a környezete felett. Az, hogy mindenkit önzőnek tart maga körül, valójában projekció – éppen ő az önző. Ez a szerep gyakran tudattalan vagy csak részben tudatos az azt alakító személy számára, ráadásul szívósan ellenáll mindenféle megváltoztatási kísérletnek, az ilyen ember általában foggal-körömmel ragaszkodik a szerepéhez.
Önismeretünk fejlődése szempontjából nagyon fontos lenne, hogy felismerjük magunkban azokat a törekvéseket, amikor igyekszünk megjátszani magunkat vagy maszkok mögé bújunk. Belső motivációink tisztán látása, valódi természetünk szerepeinktől való elkülönítésének képessége közelebb visz bennünket mélyebb önvalónkhoz, lehetővé teszi számunkra, hogy könnyebben megértsük belső hangunk jelzéseit, lelki iránytűnk útmutatását, és ezáltal harmonikusabb és boldogabb életet biztosít. Nem véletlen, hogy az önismeret fejlesztése minden pszichológiai kezelés sarkalatos pontját képezi.