Gyakran tapasztalható jelenség, hogy bizonyos betegségek vagy pszichés zavarok több nemzedéken át ismétlődnek családon belül, mintha az utódok örökölnék őket felmenőiktől. A genetika magyarázata egyszerű és kézenfekvő, de számomra nem elégséges. Egyrészt pontosan tudjuk, hogy a gyermek csupán lehetőségeket, lappangó hajlamokat örököl a szüleitől, amelyek manifesztálódhatnak az élet valamely szakaszában, de örökre rejtve is maradhatnak. Másrészt, ha valóban pusztán a szülők átörökített genetikai információja határozná meg az utód sorsát, akkor az ember önmagáért tenni nem tudó, szabad akarattal nem rendelkező egyszerű biológiai gépezet lenne, aki végrehajtja a programot, amit belékódoltak. Szerencsére a huszonegyedik században már egyre kevesebben gondolják, hogy ennyi lenne az ember, mi több, erre már tudományos bizonyítékaink is vannak. Nézzük tehát, hogy mi az oka annak a mégis oly gyakori jelenségnek, hogy az utódok hasonló jellegű problémákkal küzdenek, mint felmenőik.
A genetikai kódok átörökítésénél fontosabb tényezőnek tartom a gondolkodási sémák és viselkedési minták továbbadását. A szülő azzal nevel, ami a lényéből árad, sugárzik, vagyis valódi természete szerint – ezt nevezzük a mindennapi életben kissé leegyszerűsítve példamutatásnak. A gyermeket nem annyira az formálja, amit mondanak neki, sokkal inkább az, amit lát, érez, tapasztal. Ennek megfelelően a kiegyensúlyozott szülő kiegyensúlyozottságot, a szorongó szülő pedig szorongást ad át csemetéjének. A felnőtt ember minta a gyermek számára, aki anélkül, hogy szelektálna előnyös és előnytelen személyiségvonások és viselkedésformák között, hasonul nevelőjéhez. Ennek egyenes következménye aztán a hasonló gondolkodás- és életmód, amivel nyilvánvalóan hasonló hatásokat, történéseket, tapasztalásokat fog magához vonzani. Annak tehát, hogy gyakran ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, amikkel a szüleink és nagyszüleink is küzdöttek, első számú oka az, hogy a tőlük átvett beállítódás és világszemlélet, a tőlük eltanult problémakezelési minták és szokások hatására hasonló helyzeteket állítunk elő az életünkben, mint ők. Ezt az akaratlan és többnyire tudattalan mintakövetést fontosabb tényezőnek tartom, mint a genetikai meghatározottságot.
Több kliensem fordult már hozzám azzal a panasszal, hogy bár igyekszik gyermeke számára nyugodt és kiegyensúlyozott körülményeket teremteni, szorongásos tüneteket tapasztal nála. A fentiek alapján könnyen kitalálhatjuk, hogy ilyen problémával a legtöbb esetben az a szülő találja szemben magát, aki maga is szorongásra hajlamos. A gyermek ugyanis kifinomult érzékkel fogja fel környezetének láthatatlan rezgéseit, ráhangolódik a szülő lelkiállapotára. Ennek a ráhangolódásnak a mértéke azonban nemcsak az életkortól függ, hanem a szülő-gyerek kapcsolat szorosságától, közelségétől is. Egyes emberek fiatal vagy középkorú felnőttként is nagyon közeli, szinte szimbiotikus kapcsolatban vannak szüleikkel – többnyire az édesanyjukkal. Bár sokan közülük független életet élnek, külön házban laknak, érzelmileg nem váltak le a megfelelő mértékben. Ennek az erős emocionális kötődésnek köszönhetően éppúgy átvehetik a szülő rezgésmintázatát, mint a néhány éves kisgyermek. Így történhet meg, hogy az ilyen emberek számára az édesanyjuk problémája legalább akkora gondot jelenthet, mint a sajátjuk. A gyermekterápiában szinte általános jelenség, hogy a kis páciens csupán tünethordozó, és valójában a szülők küzdenek valamilyen pszichés problémával, de néha felnőttkorú kliensek kezelése során is tapasztalhatja a pszichológus, hogy az egymással nagyon szoros érzelmi kapcsolatban levő emberek átvehetik egymás rezgésmintázatát, hangulatát, akár tüneteit is.
Felmerülhet a kérdés, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy leváljunk szüleink problémáiról, illetve miként oldhatjuk fel magunkban a gyermekkorban belénk oltott félelmeket, szorongásokat. Cikkem második részében ezeket a kérdéseket igyekszem majd megválaszolni.