Társadalom és neurózis

Pszichológusként azt tapasztalom, hogy a szorongás mindennapjaink szerves része. Szinte nincs olyan ember, akit valamilyen módon vagy mértékben ne érintene. A fokozatokban és a rá adott reakcióinkban vannak az egyéni különbségek. Bizonyos esetekben erős tünetekben nyilvánul meg, ami pszichiátriai diagnózis felállítását indokolja, sokszor azonban nem éri el ezt a súlyossági szintet, ám így is szenvedést okoz. A szorongásukhoz való viszonyukban is eltérnek egymástól az emberek: vannak, akik megadják magukat neki, mások elhárítani igyekeznek, és léteznek olyanok is, akik a küzdést választják, melynek gyakori módja a kompenzáció. Mindenki a maga tudása, képessége, habitusa szerint próbál boldogulni. És mivel ilyen általános, szinte valamennyiünket érintő problémáról van szó, érdemes megvizsgálnunk kicsit alaposabban, hogy miből is fakad, miként tanácsos megközelítenünk.

A mélylélektan atyja, Sigmund Freud felettes-énnek (szuperego) nevezi a nevelés, a szocializáció során kialakuló, szigorú elvárásokért és lelkiismeretért felelős személyiségrészt, és azt vallja, hogy neki köszönhetően tud az egyén beilleszkedni a társadalomba és felelősségteljes polgárként viselkedni. A felettes-én ebből adódóan a tekintélyelvet képviseli, ami szembefordul a születésünktől kezdve létező ösztön-énnel (id), azt megrendszabályozni igyekszik. Úgy is felfoghatjuk mindezt, hogy adott egy örömelv által vezérelt belső vásott gyermek, mint hozott énünk, és azt a társadalom megneveli, betöri, illedelmes és helyes viselkedésre kényszeríti, hogy ezáltal megfelelő polgárt faragjon belőle. Freud rámutat, hogy ha a két személyiségrész bármelyike túl erős a másikhoz képest, az zavart okoz, ezért harmadikként bevezeti az egót, amely a realitás elvén működve kiegyenlítő funkciót tölt be az ösztön-én és a felettes-én között, és azt vallja, hogy az egészséges embernél ez a domináns személyiség-összetevő, ez képes megteremteni és fenntartani a belső egyensúlyt és integritást.

Habár a pszichoanalízis rendszere Freud óta sokat változott és finomodott, az elméletalkotó főbb tézisei a mai napig helytállónak bizonyulnak. Saját praxisomban azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember szenved a túlzottan erős felettes-éntől. Tulajdonképpen ez minden szorongásos, neurotikus zavar okozója, ez áll a pánikrohamok, a kényszeres zavarok, a fóbiák, a mardosó bűntudat, a görcsös megfelelni vágyás, a bénító gátlásosság, a negatív énkép, és sokszor a depresszív hangulatok hátterében is. Ha ironikusan szellemes akarnék lenni, úgy is mondhatnám, hogy a társadalmi beszoktatás túl jól sikerül. A probléma az, hogy ez egyáltalán nem vicc, a társadalom ugyanis kifejezetten az efféle neurotikus személyiségműködést díjazza, jutalmazza. A jó polgár az, aki felelősségtudó, lelkiismeretes, ámde bizonytalan, túlzottan alkalmazkodó, a szabályoknak behódoló, önálló véleménynek híján lévő, könnyen megfélemlíthető. A jó polgár tulajdonképpen a „jó gyerek”, aki szófogadóan aláveti magát a tekintély akaratának. Mivel ez a tekintélyelv interiorizálódik, belsővé válik a szocializáció során, ehhez az engedelmességhez sokszor külső parancs sem kell már, az illető személy saját magával szemben állít fel szigorú szabályokat és elvárásokat, és önmagát bünteti kíméletlenül, ha úgy érzi, ezeknek nem tud megfelelni. A freudi személyiségmodell terminológiájával élve: túlságosan erős a felettes-énje, amely mint egy belső zsarnok, egyre jobban szorongatja. Önmaga háttérbe tolása, a túlzott engedelmesség és alkalmazkodás, a folyamatos „jó polgárság” intenzív dühöt kelt benne, ezt azonban a belső zsarnok parancsára elfojtja, és így tudattalanul és akaratlanul saját maga ellen fordítja. Ennek megnyilvánulása a szorongás, ami ebből fakadóan bennrekedt, befelé fordított agresszióként értelmezendő. A szorongó ember tehát valójában dühös, de ennek sokszor nincs tudatában, mert ez a társadalmilag nemkívánatos érzelem a tekintélyelvet képviselő belső zsarnok által gyakran letiltásra kerül. Az elfojtott vagy elnyomott indulatok ezáltal bennrekednek, ami tovább növeli a belső feszültséget, és még több tünetet generál.

A szorongó ember ebből a megközelítésből vizsgálva a tekintélyelvre épülő társadalmi berendezkedés terméke és áldozata is egyben. Elmélyíti és fenntartja a problémát, hogy a pszichológiában neurotikusként ismert személyiségműködés enyhébb formája társadalmi szempontból tulajdonképpen kívánatosnak minősül, hiszen a jó polgár korlátok közé szorítja indulatait, nem lázong, viseli sorsát. Hogy mindeközben megbetegíti önmagát, arról kevés szó esik. A „kiképzés” megkezdődik már a gyermekkorban, amikor is a szülő, később a tanár képviseli a tekintélyt (és/vagy mintázza az önmagát nagyobb hatalomnak alávető szabálykövető behódolót), majd folytatódik felnőttkorban a munkahelyi főnökkel, a köztisztségviselőkkel, az államigazgatás szerveivel és szereplőivel való viszonyunkban. A tekintélyszemély változik, de a mintázat mindig ugyanaz marad: önmagunkat kicsinek és gyengének érezzük egy nálunknál nagyobbal és erősebbel szemben, ami kiszolgáltatottság érzést szül bennünk. Hogy ennek feszültségét valamiképpen oldani tudjuk, ahhoz a lehetőséghez nyúlunk, amit Freud az agresszorral való azonosulásnak nevezett, és aminek a lényege ebben az esetben, hogy a sokszor kíméletlen elvárásrendszert elfogadjuk, pozitívnak minősítjük és belsővé tesszük. Így válunk lassan önmagunk követelőző zsarnokává. Azáltal, hogy a kényszert jónak és szükségszerűnek fogadjuk el, egyrészt feszültségmentesítjük magunkat, másrészt azonban el is köteleződünk belső kritikusunk mellett, ami aztán neurotikus problémáink fő forrásává és hordozójává válik.

Ahogy fent említettem, Freud szerint létezik egy olyan személyiségrész, amelyik az egyensúlyra, a két véglet közötti kiegyenlítésre törekszik, és amely ezáltal képes enyhíteni a felettes-én dominanciáját is. Ő ezt egónak nevezte, néhány más pszichológiai irányzat (például a sématerápiás megközelítés) egészséges felnőtt módként írja le ezt a belső szervezőegységet. Lényegtelen is az elnevezése, a léte a fontos, hiszen ennek a személyiségrésznek az erősítésével meghaladhatjuk a belső zsarnok – engedelmes gyermek párosára épülő neurotikus működésmódunkat, és egy egészségesebb, felszabadultabb, boldogabb szintre léphetünk. Klienseimmel végzett munkámat elsősorban ennek a célnak szentelem.