Az előző bejegyzésben az egóról írtam, és így tulajdonképpen kínálta magát ez a mostani téma, hiszen a nárcizmus az egocentrizmus egyik kifejeződése, kóros önimádatot jelent ugyanis.
Narcissusról, a görög mitológia egyik alakjáról nevezte el ezt a pszichiátriai kórképet Sigmund Freud. Narcissus a mítosz szerint betegesen hiú és önimádó ifjú volt, aki beleszeretett saját tükörképébe.
A nárcisztikus személyiség, mint kórkép ezután bekerült a személyiségzavarok táborába. A dolog érdekessége, hogy nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, aki jelenleg pszichológus hallgató az egyetemen, és azt mesélte nekem, hogy egyes tanárai utaltak rá, miszerint bizonyos kezdeményezések vannak a tudományban arra vonatkozóan, hogy a nárcisztikus személyiséget kiemeljék a személyiségzavarok közül. Ezt állítólag azért lenne indokolt megtenni, mert a mai társadalmi normák értelmében az önimádat már nem tekinthető betegségnek, belefér a normalitás kategóriájába. (Megjegyzem, nem ez lenne az első eset, amikor egy korábban kórosnak vélt állapotról kijelentjük, hogy mégsem az, hiszen néhány évtizede még a homoszexualitás is betegségnek számított, ma pedig a tudomány hivatalos álláspontja szerint nem az.)
Ezt az állítólagos kezdeményezést azonban nagyon érdekesnek találtam, mert hát mit is üzen ez számunkra… Nagyon valószínű, hogy ha valóban így áll a dolog, akkor ez a javaslat Amerikából indult ki, mint ahogy minden életünket meghatározó trend. Szoktál amerikai filmeket, beszélgetős műsorokat, show-kat nézni? Ha igen, akkor tudod, hogy az amerikai mentalitás sokban eltér a higgadtabb európaitól, és nagy hangsúlyt kap az “én vagyok a legjobb”, “megvalósítom önmagam”, “tűzön-vízen át megszerzem, amit akarok”-féle beállítódás. Alkalmazkodónak lenni, elismerni a hiányosságainkat, bevallani, hogy nem vagyunk jól, ott “lúzerségnek” számít. A filmjeik tele vannak “tökös” fickókkal és csajokkal, akik mindent elérnek, amit kitűznek maguk elé. Félő, hogy előbb-utóbb átjön ez az áramlat hozzánk is, mint ahogy eddig is elért bennünket minden amerikai trend egy idő után. Gyermekeink filmnézési szokásai egyértelműen ezt az irányt támogatják, sajnos.
De miért is írtam le mindezt? Azért, mert nagyon sok köze van ahhoz, hogy esetleg valóban kiemelik a nárcizmust a kórformák közül, mondván, hogy az önhittség, az önimádat valójában nem is lelki torzulás, hanem olyan adaptív képességünk, amely segít bennünket abban, hogy az élet nehézségeivel megküzdjünk, hogy megvalósítsuk önmagunkat, hogy elérjük céljainkat. Ha ez valóban így történik, az egy újabb tünete lesz a modern társadalomnak, amely egyre kaotikusabbá válik attól, hogy értékzavar keletkezik a fejekben.
Nagyon sokat változik a világ jelenleg, ráadásul hatalmas sebességgel. Az ezotériában járatos emberek erre azt mondanák, íme, a Vízöntő korszak egyértelmű jelei. Az individualizmus eszménnyé vált, és úgy tűnik, magával hoz egy csomó pozitív és negatív dolgot is. Pozitív oldalon pl. a szabadságot, az egyéni döntés lehetőségét. Ha megfigyeled, soha korábban a történelemben nem tudhattak magukénak olyan nagyfokú szabadságot és függetlenséget az emberek, mint manapság. Sokkal jobban kötötte őket a hely és a közösség, amelybe beleszülettek, sokkal inkább ki voltak osztva a társadalmi szerepek, senkinek sem jutott eszébe, hogy önmegvalósításon törje a fejét. Én úgy látom, ma jóval több lehetősége van az egyszerű átlagembernek arra, hogy kezébe vegye élete irányítását, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. Negatív oldalon azonban az individualizmus magával hozta az olyan torzulásokat is, mint az önimádat, az önzés, a nárcizmus nem jogi értelemben vett legalizálása.
Egyelőre azonban még a nárcisztikus személyiség pszichiátriai kórképnek számít, és olyan embereket érint, akik kórosan sokat foglalkoznak önmagukkal, saját énjük imádatával, és ennek megfelelően nincs se kedvük, se idejük mások érzéseivel, érdekeivel foglalkozni, tehát mérhetetlenül önzőek is. Az ilyen személy, bár pszichológiai értelemben beteg, jellemzően nem fordul szakemberhez, akit természetesen önmagánál butábbnak, értéktelenebbnek tart. Egy esetben azonban mégis eljuthat terápiára, mégpedig akkor, ha szenved ettől az állapottól. Miért szenvedhet egy ember attól, ha úgy érzi, az egész világ felett áll? – kérdezheted. Az ilyen személy kiválóan érezheti magát a bőrében – gondolhatod. Nos, igen, egészen addig, amíg a világ, a környezete visszatükrözi számára az ő nagyszerűségét. Ha azonban ez nem történik meg, sőt netán még negatív kritikával is illetik, akkor sérülni fog az énképe nap mint nap, és emiatt szenvedni fog. Ő lesz a meg nem értett, el nem fogadott ember, akit senki sem szeret, mindenki csak bánt, akit félrelöknek, és nem kapja meg azt a megbecsülést, ami kijárna neki…
És itt álljunk meg egy pillanatra! Nem ismerősek egy kicsit ezek az érzések, panaszok? Hát nem a legtöbb depressziós és alacsony önértékelésű ember is ugyanezeket érzi és mondja? Hogyan lehetséges az, hogy egy felfuvalkodott, grandiózusra dagadt énképpel rendelkező nárcisztikus, meg egy önmagát leértékelő, érzékeny, kevés önbecsüléstől szenvedő ember ugyanazokat tapasztalja, szinte ugyanazokról a panaszokról számol be? Lehetséges, hogy valami összeköti őket? Hogy nem is olyan hatalmas a különbség pszichés-lelki valóságukban, mint ahogy azt első látásra gondolnánk??
Nagyon érdekes dolgokra derül fény a következő bejegyzésben, mely sok ember önismeretét juttathatja egy magasabb szintre, ha hajlandó elolvasni és elgondolkodni rajta.