Vitáinkról – kinél van az igazság?

„Nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá.” (William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi)

Néhány napja láttam a YouTube-on egy videót, egy korábbi tévés interjú felvételét. A beszélgetés arról folyt, hogy több száz pszichológus tiltakozásának ad hangot, mert nem értenek egyet egyik, a lélektanban elismert szaktekintélynek számító kollégájuk nézeteivel. Azzal érveltek, hogy egy széles körben ismert és népszerű szakembernek hatalmas felelőssége van, hogy mit mond nyilvánosság előtt, hiszen véleményformáló szereppel bír. Az illető pszichológusnő szerintük túlságosan hagyományos, leegyszerűsített, mára már meghaladott elvek és értékek mentén közelíti meg az egészségesen működő családmodellt, és így már-már a női egyenjogúságot kérdőjelezi meg. A szakember állítólag olyan kijelentéseket tett, miszerint egy nő csak jó feleségként és anyaként, családjának mintegy alárendelődve teljesedhet ki igazán. Ezzel szemben ők úgy gondolják, egyénfüggő, hogy ki miben leli meg a boldogságot, és a fentihez hasonló kijelentésekkel csak bűntudatot alakítunk ki azokban a nőkben, akik nem a családi életben találják meg azt. Hangsúlyozzák továbbá, hogy a pszichológia leíró, és nem előíró tudomány, vagyis a szakember hatáskörébe csupán az tartozhat bele, hogy a psziché jellemzőit és a társas kapcsolatok eleve adott működési elveit tanulmányozza, az már nem, hogy megmondja, mi a helyes, illetve helytelen emberi viselkedés. Hogy a nézetei miatt bírált szakember reagált-e a tiltakozásra, és ha igen, hogyan, nem tudom.

Elgondolkodtam, hogy pszichológusként én melyik félnek adnék igazat. Hiszen egyrészt a hagyományos családi értékek fontossága vitathatatlan, jóérzésű ember nem kérdőjelezi meg azokat. Másrészt viszont magam is azt vallom, hogy minden ember egyedi életprogrammal születik, és csak akkor lehet igazán boldog, ha aszerint él, ha rátalál a saját egyéni útjára. Amennyiben a nemi vagy bármilyen egyéb hovatartozás alapján a társadalom kijelöl számára egy irányt, akkor belekényszerítheti egy olyan, többség által preferált életformába, ami nem az egyéni programja szerint való.

Mint látható, ez a kérdés is több perspektívából közelíthető meg, mint szinte minden a világon. Mindannyian ugyanazt a problematikát vizsgáljuk, csak más-más nézőpontból kiindulva. De akkor meghatározhatjuk-e, hogy kinek van igaza? Eldönthetjük-e, hogy ki látja helyesen? Ha egy varrótűt fentről nézünk, olyan, mint egy vonal, ha a végéről, akkor meg olyan, mint egy picinyke pont. Melyik esetben látjuk „helyesen” a tűt?

Hiszem, hogy minden vitánk abból fakad, hogy mindannyian egyéni módon szemléljük és értelmezzük a világot. Nem értjük, hogy a másik ember miért nem ugyanolyannak látja. De nem is ezzel van baj. Sokkal nagyobb problémának tekintem azt, hogy nem is akarjuk megérteni egymást. Csak egy egészen kevés jóindulat kellene ahhoz, hogy elfogadjuk a másik ember miénktől eltérő nézetét, hiszen azzal nem árt nekünk. Ez a sok-sok különböző látásmód és álláspont így is, úgy is jelen van a világban, csupán nem kellene lázadnunk e sokszínűség ellen. Hiszem, hogy az anyagba süllyedt ember szintjén sohasem lesz megválaszolható, hogy mi helyes és mi helytelen, hiszen a duális világban minden kétpólusú, minden egyes dolognak, de annak szöges ellentétének is megvan a maga létjogosultsága. Ha küzdünk az egyik oldal ellen, akkor a teljesség, és annak részeként önmagunk ellen is küzdünk. Meggyőződésem, hogy a megoldás kulcsa a jóindulatú és bölcs elfogadás. Amilyen mértékben válunk erre képessé, olyan mértékben találhatjuk meg lelki békénket.

Nem tudom, hogy a szakemberek közötti nézetkülönbségnek milyen következményei lettek, hogy a történet hogyan ért véget. Csak remélni tudom, hogy később elindult a két oldal között egy egymás iránt nyitott, egymás nézőpontját tiszteletben tartó párbeszéd, és a végén levonták a következtetést, hogy a maga módján mindenkinek igaza van, és ennek az összekülönbözésnek nem volt semmi értelme.