A személyiségfejlődés útján – 1. rész

Jelen korunk egyik pozitív hozadéka, hogy egyre több ember fordul a pszichológia felé, az öngyógyítás és önfejlesztés igénye érezhetően megnőtt az utóbbi időben. Ez egyrészt azért üdvözlendő változás, mert a lelki életre való fogékonyság és tudatosság előfeltétele a bennünk rejlő humán potenciál kibontakoztatásának, másrészt azt az önmagunkkal szembeni felelősségvállalást is jelzi, ami nélkülözhetetlen e kiteljesedéshez. Míg korábban szinte kizárólag a pszichés zavarok korrekciójában látták e tudomány szerepét, addig mostanra nagyon sokan ismerték fel benne az önismeret- és személyiségfejlesztés lehetőségét. Ebből kifolyólag ma már a pszichiátriai értelemben egészségesnek mondható emberek is egyre gyakrabban keresnek maguknak olyan lelki vezetőt, akinek segítségével megérthetik belső mozgatórugóikat, kezelhetik krízishelyzeteiket, és oldhatják szorongásaikat.

Felmerülhet azonban két kérdés: 1. miért olyan fontos a személyiségfejlesztés, 2. pontosan mit értünk alatta. Az első kérdés röviden megválaszolható: azért fontos, mert ez segít hozzá bennünket egy viszonylag elégedett, nyugodt és boldog élethez. A problémáink ugyanis jellemzően önismereti hiányosságainkból és fel nem dolgozott traumáinkból fakadnak. Habár hajlamosak vagyunk külső történésekből eredeztetni szenvedéseinket, azok tényleges forrása mindig a saját tudatunk. A tudat tisztítása, emelése a kiteljesedett élet kulcsa, és tulajdonképpen ez az a folyamat, amit a pszichológia nyelvén személyiségfejlesztésnek nevezünk. A második kérdésre kissé bonyolultabb a válasz, mert legalább kétféle megközelítés vetélkedik egymással. Az egyik nézet szerint a fejlődés valamiféle „többé válást” jelent, vagyis azáltal leszünk boldogabbak és harmonikusabbak, hogy tanulással, tapasztalással, készségszerzéssel egy kezdetleges, alacsonyabb rendű állapotból egy fejlettebb, magasabb rendű állapotba jutunk. A másik nézet logikájának iránya ezzel pont ellentétes: eszerint problémáink oka éppen az, hogy (elsősorban szeretetigényből és védekezésből) eddigi életutunk során túl sok hamis énréteget „magunkra szedtünk”, melyek eltávolítanak minket valódi, eredendő énünktől. A lelki sérüléseink, és a belőlük fakadó viselkedéses mintáink, szerepeink, maszkjaink mostanra úgy zárnak el bennünket az eleve tökéletes lény(eg)ünktől, a bensőnkben élő isteni szikrától, ahogy a hagyma középpontját szigetelik el a rétegei a külvilágtól. A tanulásnak, tapasztalatszerzésnek, önismeretfejlesztésnek itt is kardinális jelentősége van, de nem valami új megszerzésének a céljából, hanem azért, hogy torzító sémáink felismerésével és meghaladásával visszajuthassunk az eredeti, valódi önmagunkhoz. Ezt a lelki középpontot a különböző kultúrák más-más megnevezéssel illetik, de mindegyik ugyanarról a szellemi-lelki esszenciáról beszél: a jungi terminológiában ez a Selbst, a keletiek Átmannak nevezik, Müller Péter pedig egyszerűen „ÉN”-ként hivatkozik rá az „én”-nel szemben, ahol utóbbi annak a személyiségnek (egónak) felel meg, amellyel (megfeledkezve isteni eredetünkről) jelenleg azonosulunk. Ez a megközelítés tehát az előzővel ellentétben a kiteljesedés útjában álló belső akadályaink elhárításának fontosságát emeli ki, és ezáltal a tisztulás, az egyszerűsödés, a „kevesebbé válás” érési folyamatát tartja üdvösnek, melynek következtében visszatérhetünk az Ősforráshoz, eredendő Önvalónkhoz. A mai ember számára ez a cél joggal tűnik túl távolinak, de már az is nagy eredménynek számít, ha legalább a haladási irányt nem vétjük el.

Habár a mindennapi életben általában az előbbi szemlélet keretében értelmezzük a személyiségfejlődést, mint látható, a spirituális-lélektani elmélet és gyakorlat inkább az utóbbi megközelítés bázisán áll. Jómagam is ezt a nézetet vallom. Gyakran tapasztalom ismerőseimnél, klienseimnél, de olykor magamon is, hogy milyen nagyfokú belső elégedetlenséghez és kiegyensúlyozatlansághoz vezet a „többletszerzésre” irányuló lelki hajlam, ami abban a vélekedésben csapódik le, hogy azáltal válunk boldogabbá, hogy még több tanfolyamra beiratkozunk, még több szakembert felkeresünk, még több önfejlesztő könyvet elolvasunk, és ezáltal egyre tökéletesebbek leszünk. Korunk egyik negatív jellemzője éppen a halmozásra, sőt habzsolásra irányuló vágy, az a tévhit, hogy ha mind többet szerzünk és birtoklunk, akkor egyre jobban érezzük magunkat. Ez a beállítódás nyilvánul meg itt is, ezúttal nem anyagi, hanem lelki vonatkozásban: „még nem vagyok elég jó, de ha keményen dolgozom magamon, ha képzem magam és többé válok, akkor majd boldog leszek”. Könnyen belátható azonban, hogy ha minden gondolatunk és tettünk a „még mindig nem elég” alapélménye köré szerveződik, ha folyton hajtjuk magunkat, akkor sohasem élhetjük meg a felszabadult és nyugodt közérzetet. Ahogy fent láttuk, ez a mindannyiunk által vágyott lelki jóllét kizárólag úgy érhető el, ha lehatolunk ahhoz a szívünkben rejlő fényforráshoz, amely eredeti lényünket hordozza, nem szennyeződött el életutunk során, rendületlenül önnön tisztaságában ragyog. (A sugárzó szívére mutató Jézus-ábrázolások is ezt jelenítik meg.) Ehhez azonban le kell hántani magunkról személyiségünk védőrétegeit, dölyfös egóvá acélosodott hamis burkait. Ez a valódi személyiségfejlődés lényege. Mivel a cél az önmaga középpontjába visszatért, letisztult ember, a pszichológiai munkában nagy szerepet kap az önelfogadás erősítése, annak hangsúlyozása, hogy a kliens valódi(!) énje pont úgy jó, ahogy van.

A személyiségfejlődés fogalmának értelmezése után azonban még felmerülhetnek további kérdések. Milyen jellemzői vannak ennek a folyamatnak? Hogyan megy végbe a mindennapi életünkben? Erről írok majd a cikk következő részében.