Életünk során rengeteg tanítást kapunk. Amint a világra jövünk, nevelni kezdenek bennünket. Megtanuljuk, mi jó, mi rossz, mi helyes, mi helytelen. Ám a normákat mindig annak a közegnek az értékrendje határozza meg, amibe beleszületünk! Formálódásunk irányát az a társadalom szabja meg, amelyben felcseperedünk. Nem annyira az általános emberi erények az irányadók, sokkal inkább a helyi szokások és elvárások. Nevel bennünket a család, a rokonság, a szomszédság, az iskola, a média – és ebben a folyamatban a legkevésbé számít az, hogy mi valójában kik vagyunk, mi a jó nekünk, és mire lenne szükségünk.
Belső megéléseink és érzelemkifejezéseink sem mentesülnek a külső megítélés és szabályozás terhe alól. Ami megfelel a helyi normáknak, azt szabad érezni, ami nem, azt nem szabad. Vagy legalább is nem ajánlatos. A rá vonatkozó előírásokat kijelöli az illető személy életkora, neme, pozíciója, társadalmi szerepe. Például bizonyos körökben megengedett a düh nyílt kifejezése, más rétegekben ez helytelen magatartásformának minősül. Az éppen uralkodó politikai ideológia is meghatározó faktor. Magyarországon például jelenleg szitokszónak számít a gender, holott a nemiségnek e társadalmi vetületeit tanulmányozó irányzat éppen az olyan, lélektani szempontból is nagy jelentőséggel bíró kérdésekre fókuszál, mint hogy egy fiúgyermeknek szabad-e sírnia, vagy hogy elfogadható-e az, ha egy nő azt érzi, hogy számára nem az anyaság az egyetlen és legfőbb érték.
Pszichológusként nagyon gyakran tapasztalom, hogy mennyire romboló hatású tud lenni, ha a közeg akadályozza a személyt abban, hogy szabadon megélje és kifejezze, ami bensőjéből természetes módon fakad. Ez gyermekkorban különösen ártalmas, hiszen akkor vagyunk a legkiszolgáltatottabbak és legsebezhetőbbek. Az olyan elítélő szó, mint a „bőgőmasina”, amellett, hogy letiltja a gyermek aktuális érzelmét, a fájdalmát, még meg is pecsételi, ki is gúnyolja azt. Azt üzeni, hogy „nem helyes így érezned és viselkedned, szégyelld magad”. Ráadásul, az ilyen szigorú és kritikus reakciók, megtelepedve a gyermek lelkületében, azt az általános érzetet kelthetik, hogy „velem valami alapvetően nincsen rendben, rossz és selejtes vagyok”. Tapasztalataim szerint, ez a mélyben futó lelki program tekinthető a felnőttkori pszichés problémák alapjának. Egyáltalán nem biztos, hogy az illető személy meg tudja fogalmazni, hogy miért rossz vagy milyen értelemben selejtes ő, sőt előfordulhat, hogy tudatában van pozitív személyiségvonásainak, de a negatív séma energetikai-emocionális síkon beíródott, és minden kiváltó hatásra aktiválódik. Nagyon fontos tehát, hogy szülőként, nevelőként teret adjunk a gyermek éppen aktuális érzelmének, fogadjuk el azt, és engedjük meg neki, hogy valóban azt érezhesse, amit érez.
Önmagunkkal, felnőtt énünkkel szemben ugyanez az attitűd jelentheti a gyógyírt. Klienseimnél rendszeresen tapasztalom, hogy afféle belső kritikus szülőként viszonyulnak a saját érzelmeikhez. A szorongás, a félelem érzése például majdnem minden esetben negatív megítélést kap, és tiltás alá kerül. Az érthető, hogy szorongani és félni senki sem szeret, de itt többről van szó. Arról a belső hangról, amely azt mondja, hogy „nem jó, hogy ezt érzed, nem kellene ezt érezned”. A rossz érzéssel szembeni ellenállás a probléma tehát. Az, hogy az illető személy nem ad teret az aktuális megélésnek, hogy nem engedi meg magának. A szenvedés azonnal enyhül, ha elfogadással viszonyulunk külső-belső világunkhoz. Szorongásaink pont abból fakadnak, hogy sok mindent elfojtottunk és letiltottunk magunkban, és most ugyanezt tesszük az így kiváltott rossz érzéssel is. Szakítsuk meg ezt az ördögi kört! Ennek módja pedig, ha végre elfogadó, jó szülőként állunk oda magunk mellé, és azt mondjuk: szabad érezned, bármi is legyen az.
Kedves Pszihológus Úr! Nagy érdeklődéssel követem, szinte minden irásából valami haszos “felfedezésre” találok. Fent olvasottakat is figyelmesen olvastam. Értem én, hogy a szorongást és félelmet el kell fogadni, “ne küzdj ellene”, de esetemben pontosan a ezeknek az érzéseknek a kapcsán lesznek “miután szembesülök velük” még jobban felerősődő, szinte pánikos tüneteim. Remélem érthető, melyet szerettem volna elmondani. Tisztelettel és üdvözlettel: Bartos Zsuzsanna
Kedves Zsuzsanna! Ha jól értem, Ön az aktív figyelésről, a ráfókuszálásról beszél, ami nem azonos az elfogadással. Emellett igyekszem mindig hangsúlyozni azt is, hogy az elfogadás aktuálisan történik, a cél a jelen harmóniájának az elérése, visszaállítása, és nem a szorongások konzerválása, vagy a félelmekbe való keserű belenyugvás. Hosszabb távon természetesen érdemes tenni azért, hogy ezek a rossz érzések enyhüljenek, megszűnjenek. Szeretettel: B. A.
Az igazán értelmes emberek soha nem fognak megítélni a szorongásaid miatt, már csak azért sem, mert nagy valószínűséggel ők is keresztülmentek már ” szorongós” életszakaszokon, és nem keresik a támadási felületet, ha másoknál hasonló problémákat vesznek észre. Merthogy semmi értelme nem lenne. A nem értelmeseknek pedig, ha netán ” kisebb értékűnek” ítélnének meg téged, nyugodtan mondhatnád: De hiszen te is szorongsz, nézd csak magadra, ahogy…….” És itt mondhatnál akár egy olyan dolgot, amit nagy valószínűséggel te is észreveszel a másikon , amit épp a szorongásai elrejtésére tesz, ha jól kinyitod a szemed. Persze nem az a cél, hogy a másikat lenyomjuk és nyertesként lépjünk ki a szituból, mert ilyen megnyilvánulásoktól senki sem lesz se boldogabb, se erősebb, se kevésbé szorongó. Persze néha azért nem árt “kinyilvánítani az érzéseinket”, ha valaki nagyon piszkál. De azért csak módjával, hiszen a másik is ember.
Konkrét példa: Most végeztem egy nivós andragógia kurzust Svájcban. Egyedül voltam külföldi a csoportban, aki nem anyanyelvi német. Ráadásul az egyik tag ezt többször szóvá is tette, persze mindenki előtt. Rendszeresen kellett prezentációkat tartanunk a csoport és két vezetőtanár előtt, amit én korábban még a saját anyanyelvemen is nehezen teljesítettem. A kurzus folyamán viszont rászántam az időt, hogy a többiekkel megismerkedjek, sokat beszélgessek. Meglepő volt rádöbbeni, hogy milyen problémákkal küzdenek az ebben a gazdag és rendezett országban felnövekedett és szocializálódott csoporttársaim!
Az illetővel szemben, aki rendszeresen piszkált, mindenki mellettem állt és engem védett. Hiszen értették,miről van szó. Ők is szorongtak már életükben! Megnyugodtam, de el is határoztam, hogy ahol tudok segíteni fogok mindenkit, akit tudok, a saját tapasztalataimmal. Ennyi.