„Táncolni kell, Uram. A zene majd csak megjön valahonnan.” (Zorba, a görög)
Mikor táncol az ember? Amikor zenét hall. Tudatos életvezetésünk logikája a következő: megvárjuk, hogy valami történjen velünk vagy körülöttünk és mi reagálunk rá. A sorrendben tehát előre kerül a külső inger és ezt követik a mi vele kapcsolatos gondolataink, érzéseink és tetteink. Kinek jutna eszébe, hogy ha zenét szeretne, akkor táncolni kezdjen? Az emberi elme által felfogható ok-okozati rendszerbe ez nem illik bele, csak az ellentétes irányt tartjuk logikusnak.
Ezért van az, hogy az ember alapvetően kívülre tekint. Oda tulajdonítja mindennek a forrását: az örömét és a bánatét, a lelki békéét és a kiegyensúlyozatlanságét, oda vetíti ki a barátokat és az ellenségeket. Értelmezzük a környezetünket és az így észlelt hatásokra reagálunk. Ez azt a tévhitet keltheti bennünk, hogy az események alapvetően rajtunk kívül állnak, tőlünk nagymértékben függetlenek és csak úgy megtörténnek velünk. Számunkra pedig nem marad más, mint állandóan alkalmazkodni és megfelelően reagálni rájuk. Csoda-e, ha ilyen körülmények között az ember bizonytalannak érzi a helyzetét? Feszültté és szorongóvá válhat, hiszen úgy érzi, a kontroll nem az ő kezében van, az események bekövetkeznek, ha akarja, ha nem.
Ha rendszeresen olvasod a blogomat és az Örömcsomagot, akkor tudod, hogy mindig fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy az ember a teremtés hatalmával rendelkező lény. Ez pedig ellentmond a korlátozott elme rendszerszemléletének. Ha valóban mi magunk teremtjük a valóságunkat, akkor nem beszélhetünk a továbbiakban az eseményekkel szembeni kiszolgáltatottságunkról. Ha tetszik, ha nem, kiesünk az áldozat szerepéből, amelyben ha nem is túl felemelő benne lenni, de mindenképpen kényelmesebb, mint vállalni a felelősséget életünkért. Az áldozat szerep éppen ezért meglehetősen közkedvelt választás az emberek körében, ebből a pozícióból ugyanis nagy nyugalommal lehet szidni a politikát és a gazdaságot, panaszkodni a szomszédoknak, és nyugtázni magunkban, hogy azért vagyunk rossz helyzetben, mert nincs szerencsénk. A baj ezzel az, hogy az áldozat szerepében leledzés egyre több és több olyan eseményt fog bevonzani a mindennapjainkba, amely áldozat létünket megerősíti, és egy ponton túl már elviselhetetlenné teszi életünket.
Az ember ugyanis azt vonzza be, aminek tekinti, gondolja, hiszi önmagát és az életét. Azzá válsz, aminek tartod magad. Észrevetted már, hogy a sikeres személyek, mint a mágnes vonzzák magukhoz az újabbnál újabb sikereket, az önmagukat leértékelők pedig a kudarcokat? Sőt, nem véletlen az sem, hogy a gazdag emberek egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Mindenki azzá válik, amilyen képe van önmagáról.
Mit kell tehát tenned, ha alacsony önértékeléstől szenvedsz, ha fóbiák vagy depresszió szűkíti be a lehetőségeidet, vagy ha netán szervi betegség alakult ki nálad a stressz hatására? A válasz képletesen a következő: nem a zenére kell várnod, hanem el kell kezdened táncolni! Vagyis meg kell fordítanod a dolgot: el kell képzelned, vizualizálnod kell azt a személyt, akivé válni szeretnél, mégpedig úgy, mintha már most az lennél. Ha értéktelennek érzed magad, képzeld el magabiztos önmagad és azonosulj vele. Ha beteg vagy, alkoss élethű képsorozatot egészséges lényedről és erre irányítsd figyelmed a téged kínzó kór helyett. Arra vagy „képes”, amiről képet hozol létre magadban – ugye, milyen bölcs és kifejező a magyar nyelv?!
A vizualizáció olyan tudományosan elismert, hatékony sorsátalakító módszer, amellyel bárki megváltoztathatja az életét. Az elmélet és a technika jobb megértése és a gyakorlatba való átültetés lehetősége érdekében ennek a fontos témának fogom szentelni a következő bejegyzésemet is. Addig viszont javaslom, hogy nézd meg az alábbi Titok című filmet, amely az eddig elkészült legtökéletesebb bemutatása a vonzás törvényének, melyre a vizualizáció technikája is épül.