Ha visszagondolsz az életedre, kedves Olvasóm, bizonyára tudatosodik benned, hogy hányszor változtál már születésed óta. Az igazán lényeges változások mindig lassan, fokozatosan következnek be, így sokszor észre sem vesszük őket. Ha azonban visszatekintesz, rájössz, hogy az élet formált olyanná, amilyen most vagy.
Én gyermekként nagyon naiv voltam. Töretlenül hittem a jóságban és az igazságban. Úgy neveltek szüleim és tanáraim, hogy a kedvesség és a jóindulat elnyeri méltó jutalmát, az ártó viselkedés pedig méltó büntetését. Annyira tiszteltem a felnőtteket, hogy megkérdőjelezés nélkül igaznak fogadtam el, amit mondtak, és nem vettem észre, hogy ez az „igazság” sok sebből vérzik, és gyakran azok is bort isznak, akik vizet prédikálnak.
Erre csak jóval később jöttem rá. Kellemetlen ébredés volt. Kezdtem észrevenni, hogy a világ nem egészen úgy működik, ahogyan én azt elképzeltem. Húszas éveim második felében komoly értékválságot okozott ez bennem. Hová tűnt az igazság? Mi történt a világgal? Ez már nem az a világ, amelyet tanítottak nekem… Hol veszett el útközben és miért??
Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel és bizonytalansággal. Néztem a TV-t, és nem értettem, hogy miért találnak élvezetet az emberek az egyre silányabbá váló műsorszámokban. Robbantásokban és öldöklésben kimerülő buta akciófilmek, a legnagyobb brutalitásokra kéjjel vadászó és azokat a szenzáció szintjére emelő híradások, az emberi butaságot mesterszintre fejlesztő szereplőket felvonultató show műsorok. Hallgattam az embereket és nem értettem, hogy miért van ez a sok ítélkezés és panaszkodás. Hová tűnt az egymás elfogadását elősegítő békés párbeszéd, és mikor változott át észrevétlenül a farkasok harcává…? Csak néztem, hallgattam, figyeltem a környezetemet, és nem értettem, miért történik mindez. Meg voltam győződve arról, hogy nagy baj van a világgal.
Ma már úgy gondolom, hogy semmi baj nincs vele. Az általunk tapasztalható valóság a világot benépesítő emberek összességének a terméke, a sok-sok különböző személyiség energiájának a lecsapódása. Semmi értelme panaszkodni, bírálni, siránkozni. Olyan világban élünk, amilyet teremtettünk magunknak. A „régen sokkal jobb volt”, és a „vesztébe rohan az emberiség” – féle vélekedések csak az aktuálisan uralkodó kollektív lelkiállapot megnyilvánulásai. Ami engem illet, semmivel sem éltem volna szívesebben a boszorkányégetések, a kerékbetörések vagy éppen a világháborúk idején, mint most. A világ ma is, és mindig is olyan volt, amilyen, és minden korban az egyes embertől függött, hogy mit lát meg belőle és hogyan érzi magát benne.
Ez a mi lehetőségünk és felelősségünk. A világ kínálatából kiválaszthatjuk, hogy mire figyelünk, és azt kapjuk meg, amit gondolataink és érzelmeink energiájával töltünk fel. Ma már egyre tudatosabban választom meg magamnak az ingereket és az engem érő hatásokat, és ezzel életem irányítása is egyre inkább az én kezembe kerül.
Mindezt azonban nem tudtam volna megtenni húszas éveimben, amikor az események árnyoldalát láttam. Egyszerűen nem tartottam ott, nem voltam érett rá. Mint ahogy ma sem vagyok még kész nagyon sok dologra. Így működik az ember – életünkben mindennek megvan a maga ideje, és azt ki kell várni. De az addigi küzdelem nem hiábavaló! Nemcsak azért nem ajánlatos siettetni a dolgokat, mert úgysem lehet, hanem azért sem, mert a célhoz vezető göröngyös út végigjárása szükséges a fejlődéshez. A küzdésnek, a krízis megélésének megvan a maga értelme és hozadéka, és ha erre fókuszálsz és nem a kilátástalanságra, akkor mindjárt sokkal jobban érzed magad. Fel a fejjel, ha most nehéz, arra figyelj, hogy miként válsz ezáltal többé, hogy majd a jövőben jobb lehessen Neked!
Egy, a témára jól rímelő buddhista közmondással zárom soraimat: „A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga”. Élj úgy, hogy mindennapi küzdelmeidben a fejlődés lehetőségét vedd észre, ne a hiábavaló szenvedést, és meglátod, egyre jobb irányt vesz majd az életed!