A gyermek lelki szükségletei és sérülései – 3. rész

A cikk előző részében három olyan alapszükségletről írtam, amelyek ki nem elégülése komoly problémákat okozhat az ember életében. Ebben a részben újabb három szükségletet ismertetek. Amennyiben ez a hat igény gyermekkorban nagyrészt kielégül, az olyan erőt és stabilitást ad a személynek, aminek segítségével viszonylag könnyen úrrá tud lenni felnőttkori problémáin.

• Önbecsülés. Életünk minősége jelentős mértékben attól függ, hogy milyen képünk van önmagunkról. Mivel minden belőlünk indul ki, a világgal való kapcsolatunk is az önmagunkkal való viszonyunkat tükrözi vissza. Nem lehet úgy őszintén szeretni az embereket, hogy önmagunkat nem szeretjük, saját személyünk elutasítása neheztelést vált ki belőlünk a külvilággal szemben is. Ez nem csoda, hiszen ilyen esetben maga a problematika is úgy áll elő, hogy az illető személy gyermekként nem kapta meg azt az elfogadást, amire szüksége lett volna, és ami miatt joggal lehetnek benne tüskék. Úgy érezhette, a szülei, a nevelői vagy a társai nem értékelik, vagy netán kifejezetten visszautasítják, bántják, kiközösítik. Mivel a gyermek hajlamos az őt ért negatív hatásokat megérdemeltnek tekinteni, ezért ilyen esetben könnyen kialakulhat benne a „nem vagyok elég jó, nem vagyok elfogadható” érzése. Nagyon sok ember küzd ezzel felnőttként különböző mértékben és formában. A probléma hátterében szinte minden esetben az áll, hogy a környezete nem megfelelően vagy nem eléggé erősítette meg benne gyermekkorában azt, hogy személye értékes és szerethető. Ennek oka lehetett az is, hogy a szülő önmagát is hajlamos volt leértékelni, így, ha ezt nem is tudatosította magában, úgy érezhette, hogy a saját „produktuma”, a gyermeke sem lehet igazán jó. Ilyenkor az üzenet valahogy így szól: „mi kevesebbet érünk, mint mások”. Ezt a lelki programot akaratlanul is beleplántálhatja csemetéjébe. Nem törvényszerű tehát, hogy az önbecsülési probléma csak nyílt elutasítottságból, szigorú bírálatokból és kemény kritikából fakadhat, de természetesen ezek ebből a szempontból a legpusztítóbbak.
• Önkifejezés. Ez a szükséglet kapcsolatban áll az előzővel, önmagunkat ugyanis csak akkor tudjuk megfelelő és számunkra kielégítő módon kifejezni, ha úgy tartjuk, hogy elég jók vagyunk, és érzelmeink, gondolataink, igényeink érnek annyit, mint másoké. A gyermek alapvetően emocionális, ösztönös kis lény, és nagy törést okozhat benne, ha a közeg, melyben nevelkedik, nem támogatja, vagy netán még bünteti is azt, ha ennek megfelelően működik. Az egészséges személyiségfejlődés szempontjából nagyon fontos, hogy a gyermek szabadon, spontán módon kifejezhesse belső tartalmait, még akkor is, ha azok olyan, társadalmilag esetleg nemkívánatos érzelmek, mint a düh. A szülő feladata, hogy ezt megfelelő csatornákba terelje, de belefojtani a gyermekbe semmiképpen sem szabad. Vannak olyan családok is, ahol a pozitív érzelmek kifejezése is gátolt, például a szülő is idegenkedik a látványos szeretetkifejezéstől, nem tud lelkesedni, hiányoznak a jóízű, felszabadult nevetések. Az ilyen merev közeg azt az érzetet alakíthatja ki a gyermekben, hogy az érzelmek kifejezése nem helyes, elítélendő vagy szégyellni való, ami miatt felnőttként gátlásos lehet. Az ilyen sérültségüket sokan túlzott felelősségteljesség, komolyság, szorgalom, nagy munkabírás mögé rejtik. Attól függően, hogy az önkifejezési nehézség inkább az érzelmek vagy az igények területén nyilvánul-e meg, az érintett lehet túlzottan visszafogott, akit kontrolligény és érzelmi tompultság jellemez, illetve önmagát háttérbe toló, másoknak behódoló típus, akiben emiatt jelentős mértékű rejtett harag halmozódhat fel.
• Reális korlátok. Végül, de nem utolsósorban, a gyermek igényli az egészséges korlátokat is, ugyanis részben ezektől érzi biztonságban magát. Bizonyos családokban ezek nincsenek meg, aminek több oka lehet. Lehetnek a szülők túlságosan bizonytalanok és gyengekezűek, akik szinte félnek gyermekeik érzelmi kitöréseitől és követelőzéseitől, megtörténhet, hogy egyszerűen csak felelőtlenek, és emiatt nem foglalkoznak csemetéjükkel, akit esetleg az utca nevel, de előfordul olyan eset is, hogy a szülő bizonyos szélsőséges vagy félreértelmezett modern nevelési stílus híve, és ezért gondolja azt, hogy jót tesz gyermekének azzal, ha mindent ráhagy. Bármelyik eset áll is fenn ezek közül, a gyermek biztonságérzete valamilyen mértékben mindenképpen sérül, hiszen nem kapja meg a szükséges kereteket és szabályokat, melyek biztos útmutatóul szolgálnának számára. Ezek nélkül az élet meglehetősen kaotikus, hiányoznak belőle a megfelelő irányjelzők és fogódzók. A gyermek, még ha időnként feszegeti is a határait, alapvetően igényli azt, hogy felnézhessen a szülőre, hogy azt nagynak és erősnek élhesse meg, hiszen csak így várhat tőle segítséget, támogatást, ha netán bajba kerülne. Ha a szülő nem ilyen, megfosztja csemetéjét ettől a biztonságérzettől. Az így nevelkedett ember felnőttként vagy bizonytalan, befolyásolható és sodródó lesz, vagy egoista, aki nem ismer határokat, úgy érzi, neki minden kijár, ő bármit megtehet, és ezzel megnehezíti emberi kapcsolatait. Mindkét esetben a kiegyensúlyozottság és a stabilitás, valamint az érett önuralom és önvezéreltség képességének hiánya áll a háttérben.