A megfelelési kényszer eredete

Előző bejegyzésemben a megfelelési kényszerről, mint a szorongásos zavarok jellemző hátteréről írtam. Ma a probléma gyökerét elemzem, vagyis leírom, hogy milyen hatások felelősek azért, hogy egyes személyeknél ez a lelki beállítódás kialakul.

A megfelelési kényszer hátterében a feltételhez kötött önértékelés áll. Az erre hajlamos ember csak akkor érzi magát teljes értékűnek, kompetensnek, jónak, szerethetőnek, ha meg tud felelni annak a képnek, amelyet önmaga elé mintaként állít. Lényegtelen, hogy a más emberektől érkező vagy a saját elvárásainknak próbálunk-e mindenáron eleget tenni, a szorongásos zavarok mindkét esetben kialakulhatnak. Ez pedig azt jelenti, hogy az önmagával szemben (is) szigorú, öntudatosnak tűnő embernél éppúgy megjelenhetnek a tipikus szorongásos tünetek, mint az önbizalom hiányától szenvedő, bizonytalan egyéneknél.

A megfelelési kényszer ugyanis tulajdonképpen mindenkinél egy tőről fakad. Kialakulásában nagy szerepük van a szülőknek, a gyermekkori hatásoknak. A tökéletesség igényét támasztó merev nevelési attitűd, amely mindig feltételhez köti a szeretet kifejezését és az elismerést, éppúgy szorongó felnőttet eredményezhet, mint az elhanyagoló vagy bántalmazó nevelési stílus. Míg a rossz szülői bánásmód következtében negatív énképpel rendelkező, gyakran félénk vagy önmagát elutasító személyiség alakul ki, addig a tökéletességre nevelő jól szituált családi közegből magabiztosnak tűnő, ám a lelke mélyén bizonytalan és belső értékeit illetően könnyen megingatható egyének kerülhetnek ki. A külvilág felé mutatott viselkedés tehát nagyban eltérhet, de a feltételhez kötött önértékelés, és ezzel a szorongásra való hajlam, mindkét esetben jellemző lehet.

A megfelelési kényszer hátterében tehát a legtöbbször kimutathatóak a szigorú szülői elvárások. Az ilyen családban nevelkedő gyermek azt tapasztalja, hogy ő csak akkor kap dicséretet, csak akkor „megfelelő”, ha így vagy úgy viselkedik, illetve ha jól teljesít. Hangsúlyozom, hogy nem az a mérvadó, hogy a szülő mit mond a gyermekének, hanem sokkal inkább az, hogy mit gondol és mit üzen neki metakommunikációs szinten. A gyermek akkor is érzi az elvárásokat és a nyomást, hogy ezeknek megfeleljen, ha a szülő a szavak szintjén elnéző, de a lelke mélyén vágyik arra, hogy csemetéje képességeit meghaladó teljesítményt nyújtson.

A feltételhez kötött önértékelés a gyermek személyiségének szerves részévé válik, és a továbbiakban is csak az elért eredményeinek tükrében tudja majd szemlélni önmaga értékét. Mivel a szülői elvárásokat belsővé teszi (interiorizálja), azok serdülőként és felnőttként már mint saját elvárásai jelennek meg nála, így alakul ki a tökéletességre törekvő, maximalista embertípus, aki csak akkor elégedett magával, ha meg tud felelni annak az ideális képnek, amelyet önmaga elé mintaként állít. Az eredetileg a szülőktől és más felnőttektől származó követelmények a tudattalanba süllyednek, és a személy ezek eredetéről már mit sem tudva saját elvárásaiként kezeli őket. Kialakul az önmagával szemben a tökéletesség igényét támasztó személyiségtípus.

Mit tehet az a személy, aki ilyen sémákat hozott a gyermekkorából? Hogyan teheti önértékelését függetlenné a teljesítményétől és állhatja útját ilyen módon a szorongásos zavarok megjelenésének? Mi lehet a megoldás? Erről írok bővebben a következő bejegyzésemben.