A különböző pszichés zavarokban szenvedő emberekben gyakran megfogalmazódik a kérdés, hogy miért éppen őket sújtja az adott betegség, illetve, hogy mi okozhatta náluk ezt. Sokan, különösen a pánikbetegek, utána is olvasnak a zavarnak, próbálják megérteni, hogy mi történik velük, hogy mi áll az egésznek a hátterében. A legtöbb pszichiáter sajnos nem ennyire motivált az okok felderítésében, a legtöbbjük rutinszerűen kiírja a gyógyszert és útjára bocsátja a beteget. Tudni kell, hogy a pszichés zavarok esetében többnyire nem mutathatóak ki egyértelműen szervi vagy hormonális problémák, vagyis semmi sem indokolja, hogy olyan szerekkel hassunk a szervezetünkre, amelyek biológiai-fiziológiai változásokat idéznek elő benne. Viszont ha nem áll a háttérben laboratóriumi eszközökkel kimutatható „meghibásodás”, akkor mégis mi okozza/okozhatja ezeket a zavarokat? Ennek a felderítésére indulunk most.
A klienseimmel folytatott pszichológusi munkám során felfigyeltem néhány olyan hajlamosító tényezőre, amelyek pár ritka kivételtől eltekintve közösnek mondhatóak az egyes pszichés betegségek vagy kórosnak nevezhető állapotok esetében. Mindegyik tényező valamilyen lelki beállítódásra, és nem biológiai szinten megfigyelhető problémára vezethető vissza. Nézzük tehát, mi állhat a leggyakoribb pszichés zavarok hátterében!
Depresszió: Krónikus és mély lehangoltság, a reménytelenség és a hiábavalóság érzése és az energiaszint drasztikus csökkenése jellemzi a betegséget. A depressziós személy nem találja élete értelmét. Valamilyen okból letért arról az útról, amelyre belső iránytűje mutat. Ezért úgy érzi, nincs a helyén, értelmetlennek és üresnek érzi a mindennapokat. Ha mély önvizsgálatot tartana, belátná, hogy már jó ideje nem abba az irányba halad az élete, amely irányt gyermekkorában megálmodott magának, és amerre az elnyomott belső hangja most is terelgeti. Nem lelki iránytűje szerint éli az életét, letért a saját útjáról. Tervei nincsenek, így küzdenie sincs miért. Meglehetősen gyakori még (és az úttévesztéshez kapcsolódik) a magányosság érzése is. Nem feltétlenül azért, mert a személy egyedül él, sokkal inkább azért, mert valamiért képtelen a szeretet adásának és kapásának a harmonikus áramoltatására. A depressziós embernél akadályozott a szeretet örömteli megélése, emiatt még összetartó családban élve is mélységesen magányosnak érezheti magát. A végső megoldást a belső iránytűje által kijelölt útra való fokozatos visszatérés jelentheti, a gyógyszerek csak a fájdalmát és az üresség érzését (vagyis a tüneteit) csillapíthatják ideiglenesen.
Generalizált szorongás: A zavar neve arra utal, hogy a szorongás érzését a személy kiterjeszti sokféle helyzetre és dologra, így állandósult szorongást él át. Az ilyen ember rendszerint súlyos önértékelési zavaroktól szenved, nem tudja elfogadni önmagát, problémát jelent számára saját személyének felvállalása és érdekeinek képviselése. Mivel elsősorban önmagával, a saját énképével vannak problémái, ezért az élet legtöbb helyzetét diszharmonikusan éli meg, így alakul ki az általános és állandósult szorongás. Amíg a beteg csak gyógyszereket szed, de nem kap megfelelő szaksegítséget önértékelésének javításához, addig csak tünetkezelésről, a valódi probléma szőnyeg alá söpréséről beszélhetünk. A végső megoldást a kliens énképének javítása jelentheti, amely révén egyre inkább képessé válik elfogadni önmagát, és így az élethelyzeteit is.
Pánikbetegség: Szoros kapcsolatban áll a generalizált szorongással, a páciens gyakran mindkét diagnózist megkapja (mi több, a pánikbetegek többsége a depresszió diagnózisát is). Tapasztalataim szerint az az ember hajlamos erre a pszichés zavarra leginkább, akiben igen erős megfelelési kényszer él. Saját és mások elvárásainak is görcsösen megfelelni igyekszik, a tökéletesség igénye hajtja. Maximalizmusának hátterében önértékelési problémák állnak, úgy érzi (tudattalanul), hogy csak akkor elég jó, ha tökéletesen dolgozik és viselkedik, és ezzel kivívja mások elismerését és szeretetét. A sokáig a háttérben meghúzódó nyomasztó megfelelési kényszer általában olyankor csúcsosodik ki az első pánikrohamokban, amikor a személy nehezebb életkörülmények közé kerül, és a megnövekedett terhelést már nem bírja el. A pánikbetegséget előidéző másik tipikus pszichés nyomás az, amikor a személynek olyan titka van, amely semmiképpen sem szeretné, ha kiderülne, és amelyhez erős bűntudat kapcsolódik. Retteg attól, hogy lebukik és megszégyenül, esetleg büntetést is kap. Ennek hátterében állhat a személy múltjában fellelhető szégyenfolt vagy fel nem vállalt homoszexualitás. Amikor valamilyen féltve őrzött titok miatti szorongás idézi elő a pánikbetegséget, akkor annak egyik vezető tünete a másokkal való kapcsolatteremtés során tapasztalható szédülés. A pánikbetegség rendkívül alattomos pszichés állapothoz vezet, amelyben kialakulhatnak a szorongás ördögi körei, és egy idő után már nem is a kiváltó ok tartja fenn a zavart, hanem a megismétlődő rohamoktól való állandósult félelem. Egyértelműen lelki eredetű zavarról van szó, a beszélgetős és viselkedésterápia sokkal hatékonyabb lehet, mint a gyógyszeres.
Nagyon sok hatás kiválthat pszichés betegségeket, a fentiekben csak néhány lehetséges okot mutattam be, a teljesség igénye nélkül. Eddigi pszichológusi munkám során ezek a tényezők voltak kimutathatóak leggyakrabban a zavarok hátterében.